Kettő - Tükröm, tükröm

Sziasztok! A fejezet sokkal hosszabb lett mint az előző, 4,5 oldal Libre Office-ban. Van benne egy boldog folt, Bella múltjából de aztán ismét vissza térünk a való világba és szemmel követhetjük Bella szenvedését. Közlöm veletek, hogy egyenlőre nem számíthattok sok boldogságra, ez egy ilyen történet. De talán később... Talán... Vagy mégsem?

 

„Fájdalom költözött a szívébe, miközben érezte, mennyire szereti. Mély levegőt vett, és hagyta, hogy az édes elkeseredés betöltse a lelkét.” 

 

Edward

Biológia órára menet próbáltam nem a gondolatokra figyelni. Nem voltam kíváncsi Bella Swan szüleire, a barátjára akik kevesebb mint két héttel ezelőtt haltak meg. Mindenki erre gondolt. De tényleg mindenki. Igazából senki nem tudta, hogyan haltak meg tulajdonképpen de voltak már találgatások. Ijesztő, morbid találgatások. Olyanok, amik még egy vámpírnak se jutott volna eszébe. Ilyen betörő, olyan alkoholista autóvezető. Néhány tökkelütött kitalálta, hogy biztos kibelezték őket a saját lakásukba. Ez enyhén tíz éves szint. Vagy tévedek?

Azt hiszem kicsit aggódva vártam a Biológia órát. Bella mellett ülök, és eddig még nem nagyon beszélgettünk egymással. Nem ismerem, ő se ismer. De mégis... Valamit illik ilyet mondani. Vagy nem? "Hé, sajnálom, hogy meghaltak a szeretteid. Milyen napod volt?" Ezt biztos nem így kéne. De akkor mégis mit mondhatnák neki? Mi az ami nem bántó, de mégis együtt érző?

Mosolyogj rá, és nézz a szemébe! Egyetlen szót mondj: Sajnálom. Nézd meg mit reagál rá -hallottam meg Alice hangját a fejembe. Mint mostanában mindig, egy árnyalatnyi fájdalom csendült a hangjában. Úgy éreztem, megszakad érte a szívem. 

Mikor beértem a terembe Bella már a helyén ült. Lassan mentem oda hozzá, és óvatosan, mintha egy bomba lenne ami bármelyik pillanatban felrobbanhat. Nem volt erősségem az emberekkel való kommunikáció az utóbbi időben, de most úgy éreztem meg kell vigasztalnom Bellát. Át akartam ölelni. Nem értettem, hogy miért.

Bella

Ethan fantasztikus szemeire gondoltam, melyek sötétek voltak, kávébarnák, szinte feketék és mindig úgy csillogtak mikor rám nézett, mintha apró lámpások égtek volna bennük. Elképzeltem, hogy leheletfinoman megérintem a lebarnult nyakát, majd az ujjaimat belefűzöm sötétszőke hajába. És mindez egy valamiért volt jó. Hogy ne felejtsem el őt. Mert alig telt el néhány nap, az emlékeim máris kezdtek elfolyni. Nehezemre esett emlékezni a bőre árnyalatára, a haja pontos színére. 

Edward Cullen közeledett az asztalunkhoz. A fájdalmam, a szeretettel keveredő gyűlölet fájdalma felemésztett, de mikor a szemébe néztem már nem tudott érdekelni... Nem emlékeztem, hogy addig valaha is a szemébe néztem-e. Sőt. Eddig soha nem néztem meg igazán. Eddig szinte csak köszöntük a másiknak, és soha nem néztünk egymásra. De most a szemünk találkozott, és tekintetünk egybe olvadt. Egy rövid pillanatra mindenről megfeledkeztem, de aztán a valóság könyörtelenül fejbe vágott. Ethan. Anya. Apa. Ethan. Anya. Apa. Ethan. Anya. Apa. Ismételgettem folyamatosan. Nem felejthetem el őket. Ők meghaltak, pedig nekem kellett volna. Én rángattam el őket aznap otthonról. Az én hibám. Én öltem meg őket. Nem lehetek boldog. Egy percig se lehetek boldog többé. Nem felejthetem el, hogy én vagyok a gyilkosuk. A lelkem kapuját könyörtelenül Edward arcába csaptam. Nem engedhetem be. Nem engedhetek be többé senkit. Soha többé.

Jacob Black
Farkas alakban róttam a köröket a határ mentén. Dühöm kezdett elviselhetetlen lenni nem csak nekem hanem a farkas társaimnak is. Folyton ez volt. A düh lassan felemésztette a testem belülről, a gondolataimat is megváltoztatta. Miért szerelmes mindenki körülöttem? Samnak két barátnője is lehetne. Leah is, Emily is. Mondjuk Leaht nem valószínű, hogy sokáig el tudná viselni...
Mintha te sokkal elviselhetőbb lennél mint én! -morgott rám Leah. Erre inkább csak egy szemforgatással válaszoltam. Próbáltam a körülöttem elterülő erdőre koncentrálni. Nem sok sikerrel.

Miért nem lehet nekem is egy lány az életemben? Miért nem lehet nekem is egy bevésődésem? Minden sokkal egyszerűbb lenne...
Azért az nem annyira jó dolog Jacob -hallottam meg Sam hangját. Egy bevésődés elvesztése elviselhetetlen fájdalmat jelent. Inkább keress magadnak barátnőt. Majd egyszer a bevésődés is megtalál -mondta, abban reménykedve, hogy "fantasztikus" ötletet adott nekem.
De legalább egy bevésődés soha nem hagy el önszántából -gondoltam keserűen, miközben Emma arca kúszott be a gondolataimban, mire acsarogva próbáltam kiűzni onnan több-kevesebb sikerrel.
Ugyan Jake! Tényleg meg fogod találni a szerelmet. Erre akár meg is esküszöm. -kacarászta Ő. Ő, akit utoljára két évvel ezelőtt láttam a vérszívók területén, azóta viszont egy árva szót nem hallottam róla. Mire válaszolhattam volna kivonta magát a társalgásból és mielőtt megtudhattam volna, hogy hol van ismét emberré változott. Akkor még azt hittem, hogy ismét hosszú ideig nem fogom látni...

Bella

Edward leplezés nélkül bámult engem miközben én a füzetembe rajzoltam különböző dolgokat. Szemeket, szájakat, arc nélküli embereket. Árnyékokat. Mindent, ami csak az eszembe jutott. A lelkem fájdalmának ragadós csápjai körbeölelték a testem és egyre mélyebbre próbálták rántani a lényemet. Többé már nem tudtam, és nem is akartam küzdeni ellenük. Körmömet mélyen a tenyerembe vájtam és néztem ahogy kibuggyan az első vércsepp. Ezután hallottam meg az Edward felől jövő apró morgást.

Edward
Amikor megéreztem Bella vérének a szagát olyan érzés fogott el mintha ezer apró tűvel szurkálták volna belülről a nyelőcsövemet. Abban a másodpercben bármit megtettem volna azért, hogy lenyalhassam azt az egyetlen egy vércseppet, aztán beleharaphassak a nyakába és addig szívhassam a számomra éltető nedűt amíg abba nem hagyja a sikoltozást és teste el nem ernyed jéghideg márvány kezeim között. A szörnyeteg meg akarta kínozni Bellát. De ez nem volt igaz. Én akartam megkínozni Bellát. De talán ha csak eltörném a nyakát... Akkor mindenki jól járna. Ő sem szenvedne, én sem szenvednék. -gondoltam gonoszul. Mindez alig egy tizedmásodperc alatt játszódott le a fejemben. Bella, mikor meghallotta a torkomból előtörő apró morgást egész testével felém fordult. A gyönyörű szemek mögött ülő fájdalom, amit nem a sebes keze okozott, hanem a szülei elvesztése annyira magába szippantott, hogy már nem éreztem az illatát.

Mikor megszólalt a csengő Bella azonnal felpattant. Mire észbe kaptam már a terembe se volt, én meg szégyenkezve és megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt. A tekintetem a Bella térfelén hagyott könyvre tévedt. Rájöttem, hogy ebbe firkálgatott egész órán. Nem tudtam mit kéne vele csinálnom. Rohanjak utána? Már biztos elment. Hagyjam itt? Akkor más viszi el, és lehet, hogy olyan aki nem csak ártatlanul belelapozgatna. Mielőtt meggondoltam volna magam, gyorsan a táskámba ejtettem és már a kocsim felé igyekeztem.

Cullen villában

Elgondolkodva forgattam a kezemben a könyvecskét. Tényleg jogom van ebbe beleolvasni? -tűnődtem. Nem. Nem lenne szabad. Ez az ő tulajdona. Vissza kéne raknom a táskámba, és holnap oda kéne neki adnom. -gondoltam, bár fölöslegesen. Már eldöntöttem, hogy elolvasom. Lassan nyitottam ki, mintha attól féltem volna, hogy valami szörny ugrik elő belőle. Az első oldal majdnem teljesen üres volt. Ennyi állt rajta:

Tükröm, tükröm

Emberi számítás szerint
megvalósulnak álmaink.
Az enyém benned, tiéd másban,
és ami mégsem, az is számtan.
Hát ne tékozold el magad,
ha a tükörben nem te vagy.

Halvány mosollyal lapoztam egyet, még egyet aztán még egyet. Sokáig csak kottákat, rajzokat találtam mindenütt. Bella fantasztikusan rajzolt. A kották kidolgozottak voltak, precízek. Egy idő után azon kaptam magam, hogy az egyiknek a dallamát dúdolom. Aztán elérkeztem az írásokhoz.


2009. január 20.
A napok olyan furcsák mostanában. Megismerkedtem egy fiúval. A neve Ethan. Úgy érzem, hogy már évek óta ismerem. Kimondja amit gondolok. Mintha össze lennénk kötve. Azt hiszem tetszik. Még soha nem tetszett nekem senki, szóval igazából nem is tudom, hogy mit kéne éreznem. Kicsit zavarba vagyok a közelében és azt hiszem kedvelem. Mit jelent ez tulajdon képen? 


2009. február 16.

Soha nem gondoltam, hogy valaha is járni fogok valakivel. Ethan fantasztikus ember, érzékeny és csodálatos. Hasonló ízlésünk van, ugyan azokat a zenéket szeretjük. És még van valami. Szeret olvasni! Hát nem fantasztikus? Hány fiú szerethet olvasni? Nem hiszem, hogy valami sok. Úgy érzem tetszem neki. De vajon ő is tetszik nekem?

2009. május 30.

Tudom, hogy régen nem írtam, de elég sok dolgom volt mostanában. Ethannal egyre többet vagyunk együtt, a kezdetlegi barátság kezd átmenni valami másba. Valami erősebbe. De tényleg ezt akarom? Tizenhat évesen kész vagyok a szerelemre? Úgy, hogy még csak nem is csókolóztam? A szerelem kötődik egyáltalán valamiféle korhoz? Nem vagyok biztos benne. 

Aggódom Aliana miatt. Olyan szomorúnak tűnik mostanság. Tudom, hogy meghalt a bátyja de annak már hét éve. Biztos vagyok benne, hogy valamilyen szinten mindig gyászolni fogja a testvérét de meddig? Vagy nem is az a baja? Mi lehet vele?

2009. június 27.

Úgy tűnik Ali kezd ismét a  régi lenni. Még mindig nem árulja el pontosan mi bántja. Valami családi problémáról szokott magyarázni, de mindig eltereli a szót, mielőtt jobban belefolynánk. Bennem nem bízik, vagy talán nem mondhatja el? Lehet, hogy nem csak az ő titka? 

Ethannal nem olyan régen megvolt az első csókunk. Édes volt, gyengéd, szenvedélyes. Ethan nagyon aranyos volt. Egész este zavart volt, és mielőtt megcsókolt, megkérdezte, hogy biztos akarom-e. Ezért szeretem őt annyira. 

2009. július 31.

Létezik olyan, hogy fél éven keresztül egyfolytában félrevezettem magam az érzéseimmel kapcsolatban Ethan irányában? Szeretem őt. De... Nem annyira mint ő engem. Azt hiszem, NEM ÚGY ahogy ő engem. Van ilyen? Vagy eddig szerelmes voltam belé, de meguntam őt? Képes lennék megunni őt? 

2009. augusztus 10.

Úgy döntöttem nem szólok neki. Ő szeret engem, én szeretem őt. Mi kell még? Amúgy se lenne senkim, ha elszakadnánk egymástól, és... Miért ne próbáljam meg én is annyira szeretni mint ő engem? Mi értelme lenne csalódást okozni neki? 

Anyu szerint összetartozunk. Én vagyok az ő egyik fele, ő az én másik felem. Eddig azt hittem igaza van, de most már nem tudom. Remélem.

2009. október 18.

Az iskola javában tart. Imádom a gimit. Nem sok tizenhét éves szereti, ugye? Na igen. Szeptember 13.-án betöltöttem a tizenhetet. Még mindig ott tartok, hogy próbálok beleszerelmesedni Ethanba. Eddig még nem sikerült. És mi lesz ha ezután se fog? Kibírnék vele akár egy életet, úgy, hogy még csak nem is szeretem igazán? 

2009. december 27.

A karácsony gyorsan eltelt. Már a szilveszterre készülődünk. A barátaim és én nagy bulit szervezünk. Ali és én vagyunk a főszervezők és Ethan is rengeteget segít. Természetesen. Úgy tűnik Ethan oldalán nem olyan rossz az "élet" mint 1,5 hónappal ezelőtt gondoltam. Talán mégis összetartozunk. 

Töprengve csuktam össze a könyvet. Szóval nem is szerette annyira Ethant mint eredetileg gondolta, de mégis szerette. Elfogadta, hogy akár vele éli le az életét és erre a srác meghalt. A szüleivel együtt. De miért érdekel ez engem ennyire? Miért érzem át ennyire Bella érzéseit? Mert az én szüleim is meghaltak? Sóhajtva kezdtem el ismét olvasni.

2010. február 26.

Kezdek boldog lenni Ethan mellett. Rájöttem, hogy tizenhét évesen, egy év járás után nem érdemes még a jövőn gondolkodni. Még bármi történhet. 

Úgy tűnik Alival minden rendbe van, de én még mindig féltem. Kezd normálisan viselkedni de megváltozott.  Talán már soha nem lesz olyan mint régen.

2010. június 12.

Sikerült. Azt hiszem, amin már majdnem egy éve dolgozok bekövetkezett. Úgy érzem kezdek beleszeretni Ethanba, az ő szerelme irántam meg egyre csak nő. Nem tudom, hogy szerethet egy olyan lányt mint én, de örülök neki. Nélküle, az ő ragyogó mosolyai nélkül senki nem lennék. Ő adja nekem az energiát mindenhez. A lélegzéshez, a járáshoz. A beszédhez. Ha nem is vagyok még bele igazán szerelmes, most már legalább azt érzem, hogy képtelen lennék elveszteni. 

A mi kapcsolatunk egész más mint amilyennek mindenki gondolja. Nálunk nincs sok szenvedély, nincs sok romantika. Mi egyszerűen egésszé tesszük a másikat. Egyszer se feküdtünk le egymással, egyszer se volt több köztünk mint egy szenvedélyes csók. Talán anyukámnak mégis igaza van. Összetartozunk.

2010. szeptember 23.

Betöltöttem a tizennyolcat. Érdekes érzés, azt hiszem. Nagykorú lettem. Holnap elmegyünk megünnepelni Ethannal és a szüleimmel, bár nem igazán értem miért van erre szükség. Azt hiszem valami tengerpartra megyünk. Iszonyat hideg lesz a víz, ha itt a közelbe akarnak elrángatni valahova, de attól még ugyan úgy be fogok menni. Hibernálom magam... Jó persze, ez elég furán hangzik, de hát istenem! Majd a tengerpart előtt még megkérem aput, hogy rakjon ki a plázánál. Szeretnék venni egy CD-t. Persze a netről is le lehetne tölteni, de az nem lenne ugyan az. Ó! Úgy várom már a holnapot. 

Dermedten bámultam magam elé. Egy CD. Ez mentette meg Bella Swan életét. Egy vásárlás, amit kevesebb mint tizenöt perc alatt végbe lehet vinni. Még, hogy az emberi élet nem mulandó.

2010. szeptember 27. 

Ki hitte volna, hogy egy ember élete fél óra alatt ennyire tönkre mehet? Abban a pillanatban, hogy megtudtam... Hogy megtudtam, hogy meghaltak, meghalt a lelkem. Meghaltam belül. Semmi nem fájt még annyira. Amikor eltörtem a sípcsontom tíz évesen? Az semmi volt. Azt hittem ott helyben meghalok, de az semmi sem volt. Mintha egy rozsdás szöget döftek volna a szívembe. Aztán a gyomromba. A torkomba. Mintha megetettek volna tűkkel. Mintha ezer éles tőrt forgattak volna a belsőmben. Mintha víz alá nyomtak volna egy örökkévalóságig, és szétrepedt volna a tüdőm. De a testem nem halt meg. Nem, pedig semminek nem örültem volna jobban abban a percben. Ugyanúgy lélegeztem, ugyanúgy láttam. Mindent csinálhatok amit a szeretteim már nem tehetnek meg. És én ezért elviselhetetlen bűntudatot van. 

Mert az én hibám volt. Az enyém és nem másé. Ha le tudtam volna őket beszélni arról a hülye tengerpartól akkor semmi nem lett volna. Akkor még ma is élnének. Ethan valószínű itt ülne mellettem, és simogatná a hajam és... és én hozzábújnék. Annyira szerettem őt. Miért nem vettem észre, hogy a szenvedély nem jelent egyet a szerelemmel? A szerelem annyit jelent, mint két ember kitesz egy egészet. És ez megvolt. De én nem ismertem be magamnak. Miért? Miért csak most jövök rá? Annyira fáj. Annyira fáj...

Tegnap vettem be először nyugtatót. Ma ejtettem a karomon az első vágást. Azt reméltem, hogy fájni fog. Akartam, hogy fájjon. De nem éreztem semmit. Létezik az, hogy a belső fájdalom annyira erős, hogy a külső szinte simogatásnak tűnik? Úgy látszik igen. De nem fogom abbahagyni. Azt hiszem, csak innen tudom, hogy még élek. Hogy még nem szűntem meg létezni. És talán, ha fájni fog mikor megvágom magam... Talán tudni fogom, hogy tovább léptem.

Elborzadva bámultam magam elé. "Azt reméltem, hogy fájni fog. Akartam, hogy fájjon. De nem éreztem semmit. Létezik az, hogy a belső fájdalom annyira erős, hogy a külső szinte simogatásnak tűnik? Úgy látszik igen." Akaratlanul is az átváltozás fájdalmára gondoltam. Az pontosan ilyen volt. Csak az a harapástól jön létre. De ez... Ez egészen más volt. Vagdosta magát. Nyugtatót szedett. És semmi nem segített rajta. Talán az átváltozás fájdalma és az ő fájdalma között nincs is annyi különbség mint elsőre gondoltam...

Bella

Reszkető kézzel kotorásztam a táskámban a naplómat keresve. Biztos voltam benne, hogy nincs ott. Tudtam, de nem akartam elhinni. Az a könyvecske volt a mindenem. De eltűnt. 

Elővettem a zsebemből egy doboz cigarettát. Nem is igazán tudtam, hogy mikor vettem, szinte gépiesen mentem be a boltba hazafelé az iskolából. Nagyra tártam az ablakot, hogy ne legyen füst szaga a szobámnak, és meggyújtottam az első szálat. Mélyet szívtam belőle. Szörnyű volt.