Kettő - Tükröm, tükröm

Sziasztok! A fejezet sokkal hosszabb lett mint az előző, 4,5 oldal Libre Office-ban. Van benne egy boldog folt, Bella múltjából de aztán ismét vissza térünk a való világba és szemmel követhetjük Bella szenvedését. Közlöm veletek, hogy egyenlőre nem számíthattok sok boldogságra, ez egy ilyen történet. De talán később... Talán... Vagy mégsem?

 

„Fájdalom költözött a szívébe, miközben érezte, mennyire szereti. Mély levegőt vett, és hagyta, hogy az édes elkeseredés betöltse a lelkét.” 

 

Edward

Biológia órára menet próbáltam nem a gondolatokra figyelni. Nem voltam kíváncsi Bella Swan szüleire, a barátjára akik kevesebb mint két héttel ezelőtt haltak meg. Mindenki erre gondolt. De tényleg mindenki. Igazából senki nem tudta, hogyan haltak meg tulajdonképpen de voltak már találgatások. Ijesztő, morbid találgatások. Olyanok, amik még egy vámpírnak se jutott volna eszébe. Ilyen betörő, olyan alkoholista autóvezető. Néhány tökkelütött kitalálta, hogy biztos kibelezték őket a saját lakásukba. Ez enyhén tíz éves szint. Vagy tévedek?

Azt hiszem kicsit aggódva vártam a Biológia órát. Bella mellett ülök, és eddig még nem nagyon beszélgettünk egymással. Nem ismerem, ő se ismer. De mégis... Valamit illik ilyet mondani. Vagy nem? "Hé, sajnálom, hogy meghaltak a szeretteid. Milyen napod volt?" Ezt biztos nem így kéne. De akkor mégis mit mondhatnák neki? Mi az ami nem bántó, de mégis együtt érző?

Mosolyogj rá, és nézz a szemébe! Egyetlen szót mondj: Sajnálom. Nézd meg mit reagál rá -hallottam meg Alice hangját a fejembe. Mint mostanában mindig, egy árnyalatnyi fájdalom csendült a hangjában. Úgy éreztem, megszakad érte a szívem. 

Mikor beértem a terembe Bella már a helyén ült. Lassan mentem oda hozzá, és óvatosan, mintha egy bomba lenne ami bármelyik pillanatban felrobbanhat. Nem volt erősségem az emberekkel való kommunikáció az utóbbi időben, de most úgy éreztem meg kell vigasztalnom Bellát. Át akartam ölelni. Nem értettem, hogy miért.

Bella

Ethan fantasztikus szemeire gondoltam, melyek sötétek voltak, kávébarnák, szinte feketék és mindig úgy csillogtak mikor rám nézett, mintha apró lámpások égtek volna bennük. Elképzeltem, hogy leheletfinoman megérintem a lebarnult nyakát, majd az ujjaimat belefűzöm sötétszőke hajába. És mindez egy valamiért volt jó. Hogy ne felejtsem el őt. Mert alig telt el néhány nap, az emlékeim máris kezdtek elfolyni. Nehezemre esett emlékezni a bőre árnyalatára, a haja pontos színére. 

Edward Cullen közeledett az asztalunkhoz. A fájdalmam, a szeretettel keveredő gyűlölet fájdalma felemésztett, de mikor a szemébe néztem már nem tudott érdekelni... Nem emlékeztem, hogy addig valaha is a szemébe néztem-e. Sőt. Eddig soha nem néztem meg igazán. Eddig szinte csak köszöntük a másiknak, és soha nem néztünk egymásra. De most a szemünk találkozott, és tekintetünk egybe olvadt. Egy rövid pillanatra mindenről megfeledkeztem, de aztán a valóság könyörtelenül fejbe vágott. Ethan. Anya. Apa. Ethan. Anya. Apa. Ethan. Anya. Apa. Ismételgettem folyamatosan. Nem felejthetem el őket. Ők meghaltak, pedig nekem kellett volna. Én rángattam el őket aznap otthonról. Az én hibám. Én öltem meg őket. Nem lehetek boldog. Egy percig se lehetek boldog többé. Nem felejthetem el, hogy én vagyok a gyilkosuk. A lelkem kapuját könyörtelenül Edward arcába csaptam. Nem engedhetem be. Nem engedhetek be többé senkit. Soha többé.

Jacob Black
Farkas alakban róttam a köröket a határ mentén. Dühöm kezdett elviselhetetlen lenni nem csak nekem hanem a farkas társaimnak is. Folyton ez volt. A düh lassan felemésztette a testem belülről, a gondolataimat is megváltoztatta. Miért szerelmes mindenki körülöttem? Samnak két barátnője is lehetne. Leah is, Emily is. Mondjuk Leaht nem valószínű, hogy sokáig el tudná viselni...
Mintha te sokkal elviselhetőbb lennél mint én! -morgott rám Leah. Erre inkább csak egy szemforgatással válaszoltam. Próbáltam a körülöttem elterülő erdőre koncentrálni. Nem sok sikerrel.

Miért nem lehet nekem is egy lány az életemben? Miért nem lehet nekem is egy bevésődésem? Minden sokkal egyszerűbb lenne...
Azért az nem annyira jó dolog Jacob -hallottam meg Sam hangját. Egy bevésődés elvesztése elviselhetetlen fájdalmat jelent. Inkább keress magadnak barátnőt. Majd egyszer a bevésődés is megtalál -mondta, abban reménykedve, hogy "fantasztikus" ötletet adott nekem.
De legalább egy bevésődés soha nem hagy el önszántából -gondoltam keserűen, miközben Emma arca kúszott be a gondolataimban, mire acsarogva próbáltam kiűzni onnan több-kevesebb sikerrel.
Ugyan Jake! Tényleg meg fogod találni a szerelmet. Erre akár meg is esküszöm. -kacarászta Ő. Ő, akit utoljára két évvel ezelőtt láttam a vérszívók területén, azóta viszont egy árva szót nem hallottam róla. Mire válaszolhattam volna kivonta magát a társalgásból és mielőtt megtudhattam volna, hogy hol van ismét emberré változott. Akkor még azt hittem, hogy ismét hosszú ideig nem fogom látni...

Bella

Edward leplezés nélkül bámult engem miközben én a füzetembe rajzoltam különböző dolgokat. Szemeket, szájakat, arc nélküli embereket. Árnyékokat. Mindent, ami csak az eszembe jutott. A lelkem fájdalmának ragadós csápjai körbeölelték a testem és egyre mélyebbre próbálták rántani a lényemet. Többé már nem tudtam, és nem is akartam küzdeni ellenük. Körmömet mélyen a tenyerembe vájtam és néztem ahogy kibuggyan az első vércsepp. Ezután hallottam meg az Edward felől jövő apró morgást.

Edward
Amikor megéreztem Bella vérének a szagát olyan érzés fogott el mintha ezer apró tűvel szurkálták volna belülről a nyelőcsövemet. Abban a másodpercben bármit megtettem volna azért, hogy lenyalhassam azt az egyetlen egy vércseppet, aztán beleharaphassak a nyakába és addig szívhassam a számomra éltető nedűt amíg abba nem hagyja a sikoltozást és teste el nem ernyed jéghideg márvány kezeim között. A szörnyeteg meg akarta kínozni Bellát. De ez nem volt igaz. Én akartam megkínozni Bellát. De talán ha csak eltörném a nyakát... Akkor mindenki jól járna. Ő sem szenvedne, én sem szenvednék. -gondoltam gonoszul. Mindez alig egy tizedmásodperc alatt játszódott le a fejemben. Bella, mikor meghallotta a torkomból előtörő apró morgást egész testével felém fordult. A gyönyörű szemek mögött ülő fájdalom, amit nem a sebes keze okozott, hanem a szülei elvesztése annyira magába szippantott, hogy már nem éreztem az illatát.

Mikor megszólalt a csengő Bella azonnal felpattant. Mire észbe kaptam már a terembe se volt, én meg szégyenkezve és megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt. A tekintetem a Bella térfelén hagyott könyvre tévedt. Rájöttem, hogy ebbe firkálgatott egész órán. Nem tudtam mit kéne vele csinálnom. Rohanjak utána? Már biztos elment. Hagyjam itt? Akkor más viszi el, és lehet, hogy olyan aki nem csak ártatlanul belelapozgatna. Mielőtt meggondoltam volna magam, gyorsan a táskámba ejtettem és már a kocsim felé igyekeztem.

Cullen villában

Elgondolkodva forgattam a kezemben a könyvecskét. Tényleg jogom van ebbe beleolvasni? -tűnődtem. Nem. Nem lenne szabad. Ez az ő tulajdona. Vissza kéne raknom a táskámba, és holnap oda kéne neki adnom. -gondoltam, bár fölöslegesen. Már eldöntöttem, hogy elolvasom. Lassan nyitottam ki, mintha attól féltem volna, hogy valami szörny ugrik elő belőle. Az első oldal majdnem teljesen üres volt. Ennyi állt rajta:

Tükröm, tükröm

Emberi számítás szerint
megvalósulnak álmaink.
Az enyém benned, tiéd másban,
és ami mégsem, az is számtan.
Hát ne tékozold el magad,
ha a tükörben nem te vagy.

Halvány mosollyal lapoztam egyet, még egyet aztán még egyet. Sokáig csak kottákat, rajzokat találtam mindenütt. Bella fantasztikusan rajzolt. A kották kidolgozottak voltak, precízek. Egy idő után azon kaptam magam, hogy az egyiknek a dallamát dúdolom. Aztán elérkeztem az írásokhoz.


2009. január 20.
A napok olyan furcsák mostanában. Megismerkedtem egy fiúval. A neve Ethan. Úgy érzem, hogy már évek óta ismerem. Kimondja amit gondolok. Mintha össze lennénk kötve. Azt hiszem tetszik. Még soha nem tetszett nekem senki, szóval igazából nem is tudom, hogy mit kéne éreznem. Kicsit zavarba vagyok a közelében és azt hiszem kedvelem. Mit jelent ez tulajdon képen? 


2009. február 16.

Soha nem gondoltam, hogy valaha is járni fogok valakivel. Ethan fantasztikus ember, érzékeny és csodálatos. Hasonló ízlésünk van, ugyan azokat a zenéket szeretjük. És még van valami. Szeret olvasni! Hát nem fantasztikus? Hány fiú szerethet olvasni? Nem hiszem, hogy valami sok. Úgy érzem tetszem neki. De vajon ő is tetszik nekem?

2009. május 30.

Tudom, hogy régen nem írtam, de elég sok dolgom volt mostanában. Ethannal egyre többet vagyunk együtt, a kezdetlegi barátság kezd átmenni valami másba. Valami erősebbe. De tényleg ezt akarom? Tizenhat évesen kész vagyok a szerelemre? Úgy, hogy még csak nem is csókolóztam? A szerelem kötődik egyáltalán valamiféle korhoz? Nem vagyok biztos benne. 

Aggódom Aliana miatt. Olyan szomorúnak tűnik mostanság. Tudom, hogy meghalt a bátyja de annak már hét éve. Biztos vagyok benne, hogy valamilyen szinten mindig gyászolni fogja a testvérét de meddig? Vagy nem is az a baja? Mi lehet vele?

2009. június 27.

Úgy tűnik Ali kezd ismét a  régi lenni. Még mindig nem árulja el pontosan mi bántja. Valami családi problémáról szokott magyarázni, de mindig eltereli a szót, mielőtt jobban belefolynánk. Bennem nem bízik, vagy talán nem mondhatja el? Lehet, hogy nem csak az ő titka? 

Ethannal nem olyan régen megvolt az első csókunk. Édes volt, gyengéd, szenvedélyes. Ethan nagyon aranyos volt. Egész este zavart volt, és mielőtt megcsókolt, megkérdezte, hogy biztos akarom-e. Ezért szeretem őt annyira. 

2009. július 31.

Létezik olyan, hogy fél éven keresztül egyfolytában félrevezettem magam az érzéseimmel kapcsolatban Ethan irányában? Szeretem őt. De... Nem annyira mint ő engem. Azt hiszem, NEM ÚGY ahogy ő engem. Van ilyen? Vagy eddig szerelmes voltam belé, de meguntam őt? Képes lennék megunni őt? 

2009. augusztus 10.

Úgy döntöttem nem szólok neki. Ő szeret engem, én szeretem őt. Mi kell még? Amúgy se lenne senkim, ha elszakadnánk egymástól, és... Miért ne próbáljam meg én is annyira szeretni mint ő engem? Mi értelme lenne csalódást okozni neki? 

Anyu szerint összetartozunk. Én vagyok az ő egyik fele, ő az én másik felem. Eddig azt hittem igaza van, de most már nem tudom. Remélem.

2009. október 18.

Az iskola javában tart. Imádom a gimit. Nem sok tizenhét éves szereti, ugye? Na igen. Szeptember 13.-án betöltöttem a tizenhetet. Még mindig ott tartok, hogy próbálok beleszerelmesedni Ethanba. Eddig még nem sikerült. És mi lesz ha ezután se fog? Kibírnék vele akár egy életet, úgy, hogy még csak nem is szeretem igazán? 

2009. december 27.

A karácsony gyorsan eltelt. Már a szilveszterre készülődünk. A barátaim és én nagy bulit szervezünk. Ali és én vagyunk a főszervezők és Ethan is rengeteget segít. Természetesen. Úgy tűnik Ethan oldalán nem olyan rossz az "élet" mint 1,5 hónappal ezelőtt gondoltam. Talán mégis összetartozunk. 

Töprengve csuktam össze a könyvet. Szóval nem is szerette annyira Ethant mint eredetileg gondolta, de mégis szerette. Elfogadta, hogy akár vele éli le az életét és erre a srác meghalt. A szüleivel együtt. De miért érdekel ez engem ennyire? Miért érzem át ennyire Bella érzéseit? Mert az én szüleim is meghaltak? Sóhajtva kezdtem el ismét olvasni.

2010. február 26.

Kezdek boldog lenni Ethan mellett. Rájöttem, hogy tizenhét évesen, egy év járás után nem érdemes még a jövőn gondolkodni. Még bármi történhet. 

Úgy tűnik Alival minden rendbe van, de én még mindig féltem. Kezd normálisan viselkedni de megváltozott.  Talán már soha nem lesz olyan mint régen.

2010. június 12.

Sikerült. Azt hiszem, amin már majdnem egy éve dolgozok bekövetkezett. Úgy érzem kezdek beleszeretni Ethanba, az ő szerelme irántam meg egyre csak nő. Nem tudom, hogy szerethet egy olyan lányt mint én, de örülök neki. Nélküle, az ő ragyogó mosolyai nélkül senki nem lennék. Ő adja nekem az energiát mindenhez. A lélegzéshez, a járáshoz. A beszédhez. Ha nem is vagyok még bele igazán szerelmes, most már legalább azt érzem, hogy képtelen lennék elveszteni. 

A mi kapcsolatunk egész más mint amilyennek mindenki gondolja. Nálunk nincs sok szenvedély, nincs sok romantika. Mi egyszerűen egésszé tesszük a másikat. Egyszer se feküdtünk le egymással, egyszer se volt több köztünk mint egy szenvedélyes csók. Talán anyukámnak mégis igaza van. Összetartozunk.

2010. szeptember 23.

Betöltöttem a tizennyolcat. Érdekes érzés, azt hiszem. Nagykorú lettem. Holnap elmegyünk megünnepelni Ethannal és a szüleimmel, bár nem igazán értem miért van erre szükség. Azt hiszem valami tengerpartra megyünk. Iszonyat hideg lesz a víz, ha itt a közelbe akarnak elrángatni valahova, de attól még ugyan úgy be fogok menni. Hibernálom magam... Jó persze, ez elég furán hangzik, de hát istenem! Majd a tengerpart előtt még megkérem aput, hogy rakjon ki a plázánál. Szeretnék venni egy CD-t. Persze a netről is le lehetne tölteni, de az nem lenne ugyan az. Ó! Úgy várom már a holnapot. 

Dermedten bámultam magam elé. Egy CD. Ez mentette meg Bella Swan életét. Egy vásárlás, amit kevesebb mint tizenöt perc alatt végbe lehet vinni. Még, hogy az emberi élet nem mulandó.

2010. szeptember 27. 

Ki hitte volna, hogy egy ember élete fél óra alatt ennyire tönkre mehet? Abban a pillanatban, hogy megtudtam... Hogy megtudtam, hogy meghaltak, meghalt a lelkem. Meghaltam belül. Semmi nem fájt még annyira. Amikor eltörtem a sípcsontom tíz évesen? Az semmi volt. Azt hittem ott helyben meghalok, de az semmi sem volt. Mintha egy rozsdás szöget döftek volna a szívembe. Aztán a gyomromba. A torkomba. Mintha megetettek volna tűkkel. Mintha ezer éles tőrt forgattak volna a belsőmben. Mintha víz alá nyomtak volna egy örökkévalóságig, és szétrepedt volna a tüdőm. De a testem nem halt meg. Nem, pedig semminek nem örültem volna jobban abban a percben. Ugyanúgy lélegeztem, ugyanúgy láttam. Mindent csinálhatok amit a szeretteim már nem tehetnek meg. És én ezért elviselhetetlen bűntudatot van. 

Mert az én hibám volt. Az enyém és nem másé. Ha le tudtam volna őket beszélni arról a hülye tengerpartól akkor semmi nem lett volna. Akkor még ma is élnének. Ethan valószínű itt ülne mellettem, és simogatná a hajam és... és én hozzábújnék. Annyira szerettem őt. Miért nem vettem észre, hogy a szenvedély nem jelent egyet a szerelemmel? A szerelem annyit jelent, mint két ember kitesz egy egészet. És ez megvolt. De én nem ismertem be magamnak. Miért? Miért csak most jövök rá? Annyira fáj. Annyira fáj...

Tegnap vettem be először nyugtatót. Ma ejtettem a karomon az első vágást. Azt reméltem, hogy fájni fog. Akartam, hogy fájjon. De nem éreztem semmit. Létezik az, hogy a belső fájdalom annyira erős, hogy a külső szinte simogatásnak tűnik? Úgy látszik igen. De nem fogom abbahagyni. Azt hiszem, csak innen tudom, hogy még élek. Hogy még nem szűntem meg létezni. És talán, ha fájni fog mikor megvágom magam... Talán tudni fogom, hogy tovább léptem.

Elborzadva bámultam magam elé. "Azt reméltem, hogy fájni fog. Akartam, hogy fájjon. De nem éreztem semmit. Létezik az, hogy a belső fájdalom annyira erős, hogy a külső szinte simogatásnak tűnik? Úgy látszik igen." Akaratlanul is az átváltozás fájdalmára gondoltam. Az pontosan ilyen volt. Csak az a harapástól jön létre. De ez... Ez egészen más volt. Vagdosta magát. Nyugtatót szedett. És semmi nem segített rajta. Talán az átváltozás fájdalma és az ő fájdalma között nincs is annyi különbség mint elsőre gondoltam...

Bella

Reszkető kézzel kotorásztam a táskámban a naplómat keresve. Biztos voltam benne, hogy nincs ott. Tudtam, de nem akartam elhinni. Az a könyvecske volt a mindenem. De eltűnt. 

Elővettem a zsebemből egy doboz cigarettát. Nem is igazán tudtam, hogy mikor vettem, szinte gépiesen mentem be a boltba hazafelé az iskolából. Nagyra tártam az ablakot, hogy ne legyen füst szaga a szobámnak, és meggyújtottam az első szálat. Mélyet szívtam belőle. Szörnyű volt.

Egy - Fájdalommal küzdve

Sziasztok! Itt az első fejezet. Csak 2 oldalas, de ezt inkább ilyen átvezető fejezetnek láttam. Megismerkedhettek Bella és Alice érzéseivel és a végére beraktam egy kis Rosalie szemszöget is. Kérlek írjatok kommentet! Előre is köszi.

Senkit nem tudsz annyira gyűlölni mint akit egykor szerettél...

Bella

A kezem remegett ezért a borotva penge el-el csúszott a az alkarom porcelán fehér bőrfelületén. Az előző vágásaimból amiket alig öt perccel ezelőtt ejtettem magamon még szivárgott a vér. Keményen az ajkamba haraptam és megpróbáltam megfékezni a végtagjaim rezdüléseit, sikertelenül. A pengén megcsillant a fürdőszoba lámpájának hideg fénye. Körülöttem szétszórva véres törölközők hevertek olyan élettelenül mint amilyennek én éreztem magam. A pengét óvatosan az egyik törölközőre helyeztem, mintha valami szent tárgy lenne és odaléptem a tükörhöz. Belenéztem az ismerős idegen szemébe és az ajkaim alig észrevehetően megremegtek. A végtelen üresség mögött lévő ősi szomorúság megrémített. Talán azért mert a szívemben fájdalom kezdett elviselhetetlen lenni, talán azért mert a két apró friss seb egyre jobban égett, talán azért mert még semmit nem ettem aznap de a világ homályosodni kezdett körülöttem. Mielőtt a fejem nekicsapódott volna a hideg kőnek teljesen olyan érzésem volt mintha a tulajdon szemeim szippantották volna be a lelkem egy darabját...

Mikor felébredtem, a fejemben repkedő gondolatok kuszák voltak, érthetetlenek. Nem tudtam hol vagyok, nem tudtam milyen nap van, egy pillanatig azt sem tudtam ki is vagyok én. Amikor lassan kinyitottam a szemem a lámpa erős fénye elvakított. Pislogtam kettőt és az emlékek egy másodperc alatt visszarendeződtek a helyükre. Az ablakon kinézve megállapítottam, hogy a nap még nem kelt fel teljesen, bár a szél már javában csapkodta az öreg fák vékonyabb ágait. Iskolába kéne mennem. Ha magamért nem, legalább a barátaimért. Ha vannak még barátaim. -gondoltam. Furcsa mód nem tört le a gondolat, hogy elveszíthetem a barátaimat. A szívemben uralkodó gyász minden más érzelmet, minden más gondolatot elnyomott bennem. Akkor először gondoltam arra, hogy talán a legtöbb gondolatot nem az agyunkkal, hanem a szívünkkel értelmezzük... 

Alice 

Borús idő, borús napok. De milyen más időjárás lehetne jó nekünk, vámpíroknak? Semmilyen. Itt vagyunk mi, halhatatlanul, egy számunkra színtelen világban. A napjaink másból sem állnak mint vadászatok végeérhetetlen sorozatából és a titkunk őrizgetéséből. Megvan mindenünk ami kell. Fantasztikus test, megtéveszthetetlen érzékszervek, mesébe illő képességek. De mire jó mindez ha egyiket sincs kivel megosztani a családon kívül? Mire jó ez az egész, ha soha nem mehetünk bujkálás nélkül napfény közelébe? Az öröklét nagyon unalmas, ha mindig ugyan azt a hat arcot látod csak magad körül. Ha szinte csak hat "emberrel" beszélsz örök életedben. Főleg akkor, ha mindig tudod mi lesz ennek a hat embernek a következő lépése. 

Van ami már nekem is sok. Amit már én se tudok elviselni. A családom szürke világába kell egy színfolt. Egy szivárvány. És ezt a szivárványt Isabella Swan fogja megtestesíteni. Önszántából. 

Bella

Az iskola épülete még sose tűnt ennyire ellenségesnek számomra. A szemerkélő eső vékony függönyén keresztül néztem azt a helyet ahova alig pár nappal ezelőtt imádtam bejárni. Anyukám hangtalanul suhanó fekete Ferrari-f430ában ültem, úgy vártam a csöngőt. Igazából tudtam, hogy az autó már inkább az enyém mint az anyukámé de nem akartam arra gondolni. Nem akartam senkivel találkozni. Otthon akartam ülni, és magam elé bámulni. Még több vágást akartam ejteni magamon. Gyorsan szedtem a levegőt, az ujjaim belevájtak a gyönyörűen fényezett bőrhuzatba. Csak akkor láttam meg mennyire remeg a kezem mikor a kesztyűtartó felé nyúltam. Bármiféle bűntudat nélkül vettem ki belőle egy doboz nyugtatót. Most már annyira remegett a kezem a fájdalom hullámaitól, hogy alig bírtam letekerni a tetejét. Kettőt vettem ki belőle és gondolkodás nélkül a számba raktam a tablettákat, majd víz nélkül, küszködve nyeltem le őket. Mennyire egyszerű lenne, ha így halnék meg. Megfulladva a nyugtatótól...

A harmadik órám és két friss vágás után, -amiket a lánymosdóban ejtettem a combomon- meg persze egy újabb adag nyugtató lenyelését követően a testnevelés terem felé tartottam. Nem öltöztem át. Nem volt hozzá erőm. A nyugtató megtette a hatását. Úgy éreztem az agyamra fehér köd telepedik, a gondolataim lassúak voltak és egy kicsit zavarosak. Clapp edző nem szólt egy szót se amikor rám nézett, pedig máskor biztosan szóvá tette volna a tornaruhám hiányát. Komor arccal az egyik pad felé biccentett. Mikor elmentem mellette gyengéden megveregette a hátamat. Akkor még nem értettem miért. Leültem, és még azelőtt elnyomott az álom, hogy az edző belefújt volna a sípjába. 

Ébredéskor egy tompa gondolat keringett bennem. Egy olyan gondolat, ami a szüleim halála óta ott folyt a véremben, ott volt a tudatomban, de nem akartam elhinni. Egy gondolat, egy érzelem kezdett gyökeret ereszteni a szívembe és ez megijesztett. Olyan érzelem, ami eddig annyira valószínűtlennek, annyira hihetetlennek tartottam, hogy gondolni se gondoltam rá egész eddigi életemben. A gyűlölet.

Az ebédlőben egy ember kivételével senki nem nézett rám közvetlenül. Mintha én lettem volna Medúza, és mindenkit kővé szándékoztam volna változtatni. Ez az ember Aliana volt. Ő volt a legjobb barátnőm mióta az eszemet tudtam. Soha nem hasonlítottunk egymásra igazán. Ő mindig egy kicsit szomorú volt, én mindig tele voltam élettel, energiával, bár egyikünk se beszélt valami sokat. Ali apró termetű volt, sötétbarna göndör hajjal, ami leért egészen a háta közepéig. A bőre csak egy árnyalatnyival volt sötétebb mint az enyém, ragyogó, szénfekete szemeiből most könnyek csorogtak ahogy felém rohant. 

- Úgy aggódtam! A telefon... nem vetted fel a... a telefont... -zokogta. -Hülyeséget... azt hittem... hülyeséget... -fulladozva beszélt, szinte érthetetlenül. 

- Nem Ali. Még nem. Anélkül, hogy szólok nem -susogtam a fülébe megnyugtatóan. Megnyugtatóan beszéltem, bár nem éreztem magam nyugodtnak. Próbáltam arra koncentrálni, hogy mennyire jó érzés valakit a karjaimban tartani. Többé-kevésbé sikerült.

- Még nem? -suttogta a fülembe.

- Nem tudom édesem -sziszegtem bele a fülébe. -Olyan fura érzésem van. Mintha már nem is tartoznék a testembe, mintha már semmi nem tartana itt. És tudod mi a legrémesebb? A gyűlölet lassan megtölti a testem, bekúszik a vénáimba, elönti az agyamat. Elkezdtem gyűlölni azokat akik mindennél fontosabbak voltak eddig. Ez megrémít. Nekem kellett volna meghalnom nem nekik. Én soha nem tartoztam igazán ide. Soha. 

- Ne hülyéskedj Bells! Ezt te se gondolod komolyan -mondta bizalmaskodó hangnemben. Egész testében remegett.

- Nem gondolom Aliana! Érzem. Érzem minden érzékszervemmel. Látom magam körül a gyászt, a fájdalmat. Azt hiszem még az illatát is érzem. Nem tudom mit tegyek. Lehet valakit egyszerre szeretni és gyűlölni?

- Én nem tudom. Én mindig is úgy gondoltam, hogy a szeretetet egy hajszál választja el a gyűlölettől. A szeretet ellentéte a közöny, nem a gyűlölet. Érted? Ha gyűlölöd őket az még mindig jobb, mintha nem éreznél semmit. Ez azt jelenti fontosak neked. Senkit nem tudsz annyira meggyűlölni mint akit egykor szerettél! Ezt sose felejtsd Isabella. Soha. Én is ezt éreztem mikor a bátyám meghalt. Gyűlöltem őt, mert elment. Gyűlöltem mert nem vitt magával. De a gyász nem tart örökké. Próbálj arra emlékezni miért szeretted őket -mondta. Észre sem vettem, hogy már egy asztalnál ülünk. Magam elé meredve próbáltam emlékeztetni magam a szeretetre. Több-kevesebb sikerrel. 

- Hozok valamit enni -motyogta, és mielőtt tiltakozhattam volna már el is ment. Egyedül maradtam a gondolataimmal.

Rosalie 

Isabella Swant nem lehetett nem megbámulni. Ember létére fantasztikusan nézett ki, bár az arca természetellenesen sápadt és beesett volt. Szeme alatt sötét félholdak rajzolódtak. Mégis szép volt. Karcsú test, hosszúkás ujjak, szív alakú arc, hatalmas szemek. De nem ezért kezdtem el tanulmányozni. Minden szavát hallottam amit barátnőjével váltott, és olyan érzéseket váltott ki belőlem amit hosszú ideje a családomon kívül senki. Sajnálatot. Segíteni akarást. Együttérzést. Bámulatos volt, hogy mit ért el nálam néhány olyan mondattal amiket még csak nem is nekem címzett. A szavai átjárták a bensőmet. Az egyetlen amire gondolni tudtam, az az volt, hogy én is éreztem már ezt.

Prológus

A szív halála

Bárhova fordulok,

ég és föld üres: ők nincsenek ott,
s ezt meg kell szokni. Lelkek, szellemek?
Apály sodorja őket. Nincsenek.

Szabó Lőrinc

Bella

Az eső úgy csorog végig az ablakomon, mint az elmúlt héten a könnyeim az arcomon. Folyamatosan, szinte megállíthatatlanul. Ahogy bámulok ki a fejemből, hallom az esőcseppek halk koppanásait a tetőn. Szinte észre sem veszem, és összerakok egy dallamot. Az ujjaim úgy kezdik ütni a ritmust az asztalon, hogy szinte észre sem veszem. Szinte érzem, ahogy a kezem a zongorán száguldva leüti a billentyűket. Szinte hallom, ahogyan a szomorú, lágy dal betölti a szobát. Akaratlanul is az ajtómra nézek. Hihetetlen késztetést érzek, hogy lemenjek a nappaliba és játszani kezdjek. De inkább ráülök a kezemre, és próbálok nem gondolni senkire. Nem sikerül. Ethanra gondolok. A szüleimre. A szívem halálára. Abban a pillanatban, hogy megtudtam... Hogy megtudtam, hogy meghaltak, meghalt a lelkem. Meghaltam belül. Semmi nem fájt még annyira. Amikor eltörtem a sípcsontom tíz évesen? Az semmi volt. Azt hittem ott helyben meghalok, de az semmi sem volt. Mintha egy rozsdás szöget döftek volna a szívembe. Aztán a gyomromba. A torkomba. Mintha megetettek volna tűkkel. Mintha ezer éles tőrt forgattak volna a belsőmben. Mintha víz alá nyomtak volna egy örökkévalóságig, és szétrepedt volna a tüdőm.

De a testem nem halt meg. Nem, pedig semminek nem örültem volna jobban abban a percben. Ugyanúgy lélegeztem, ugyanúgy láttam. Mindent csinálhatok amit a szeretteim már nem tehetnek meg. És én ezért elviselhetetlen bűntudatot van.

Bemutató

Elkárhozva

Az ember csakugyan egyedül marad, ha elmegy az utolsó is, aki emlékezni tudott.

Agatha Christie

Isabella Swan egy tizennyolc éves lány, annyi fájdalommal ami márhogynem elviselhetetlen. Egy autó tett tönkre mindent. Bella, a szerelme Ethan és a szülei együtt hagyták el aznap a házat. De csak Bella jött vissza. Egy fél óra, amíg a lány nem ült a kocsiban, mert vásárolt. Egy baleset... Túlélő nélkül. Egy nap lógás... Egy pohár alkohol... Egy szál cigi... Egy vágás... És már nem is csak egy. Bella a régi barátai szeme láttára esik darabokra. Az eddig mindenkivel érzelemmentesen viselkedő Cullenek, a vegetáriánus vámpírcsalád is szemmel követi Bella összeomlását... Talán csak ők képesek megtartani a megtarthatatlnat. Talán csak ők akadályozhatják meg a megakadályozhatatlant... Mert a támaszt néha az nyújtja akire nem számítottál. A látszatra dobogó szív talán nem is dobog igazán. Egy szerelem, amit a függőség gyilkol meg mielőtt az elkezdődhetne.