Olvassátok el, mert fontos

Sziasztok. Nos... Sokat gondolkodtam, tényleg rengeteget. Annyi alkonyatos történetem volt már, és egyik se sikerült valami jól, mindegyik olyan lett amilyet életem apróbb szakaszai hangulata szerint kezdtem el írni, s mikor elment a hangulatom, a történetek írása kényszeres lett és elrontottam vagy éppen nem írtam rá többet. Én nem akarok ilyen történetet, bármennyire is szeretem azokat akik látogatják blogjaimat és kommentelnek nekem nem megy. Így nem. Így hát úgy döntöttem, hogy kezdek egy történetet amit ingatag lábon elindítok itt blogspoton. Biztos vagyok benne, hogy most azt kérdezitek: Ez miért lenne más? A válasz egyszerű. Mert bár a Meyer szabta határokon belül maradok -félig meddig- mégis másmilyen lesz... Olvassátok el a tartalmat és meglátjátok, hogy értem:

http://henicassy-twilight.blogspot.hu/

Négy - Az időbe fagyva

Sziasztok! Tudom, hogy hoznom kellett volna már a fejezetet, de igazából 40 fok melegben, az az utolsó gondolatom, hogy a gép előtt üljek. Ha meg mégis itt ülök, akkor egyszerűen nem tudok egy helyre koncentrálni... Ez azt hiszem egy elég rövid történet lesz. Nem azt mondom, hogy a köviben be is fejezem, de 15-20 fejezetnél nem valószínű, hogy több lesz. Még nem döntöttem, hogy depi end, vagy happy end lesz, de majd meglátom... Ennek a fejezetnek kicsit boldogabb lett a hangulata, de még ne örüljetek... Még ne...

 

Hitünknek valljuk, hogy a megtorlás a lét törvénye.
Holott létünk törvénye: önmagunk legyőzése.
Mahatma Gandhi

Bella

A napok és a hetek folyamatosan haladtak el a fejem felet. Miközben én úgy éreztem, hogy szépen lassan egyre jobban beledermedek a szeptemberbe, már december eleje volt. Úgy éreztem, mintha valami viccnek szánt horror történetbe kerültem volna, ahol az emberek haladnak miközben én egyre jobban belefagyok az időbe. Ebből a fagyott állapotból egyedül Aliana tudott néha kirángatni. Azt hiszem az első pár napon, Edward Cullen többször próbált kapcsolatot teremteni velem az órákon, de én nem tudtam rá figyelni. Akartam, tényleg akartam. Bele akartam nézni a megnyugtató aranyszín szemekbe de nem ment. Egyszerűen képtelen voltam rá.

Magamban átkozódva próbáltam magamnak egy ruhát találni a romhalmazban turkálva amit a szobám padlójának nevezhettem. Mostanában nem foglalkoztam a szobámmal és ez meglátszott. Ételmaradék és koszos tányér nem volt sehol, viszont nem fáradtam avval, hogy a tiszta ruhákat összehajtogatva a szekrénybe rakjam. Felsóhajtottam mikor a kezembe került végre a keresett ujjatlan, spagettipántos póló. Kerítettem egy fekete csőnadrágot is, amit szerencsére sokkal gyorsabban megtaláltam mint a pólót. Gyorsan benyúltam a fiókba és előhúztam a szükséges fehérneműimet -ezeket higéniai okokból rendesen elpakoltam- majd amilyen gyorsan csak tudtam a fürdőszobába szaladtam.

Mikor kibújtam a hosszú ujjú pizsamámból akaratlanul is felsóhajtottam. A  vágások halványodni kezdtek, most már csak vöröses szélű hegek sorakoztak az alkaromon. Az utóbbi két-három hétben egyre jobban igyekeztem egykori önmagamra hasonlítani. Eljártam bulikba, idegenekkel beszélgettem jelentéktelen dolgokról és volt, hogy leittam magam. Idegesített a tudat, hogy azok, akiket eddig a barátaimnak tudhattam úgy néznek rám, mint aki bármelyik pillanatban felrobbanhat. Az iskolát már nem töltöttem teljes kábulatban a nyugtatóktól, csak akkor nyúltam gyógyszer után, mikor nem láttam más kiutat a fájdalmaimból. Igyekeztem odafigyelni a tanárokra, és otthon is csak egy-egy pohárka alkoholt fogyasztottam. Cigit is próbáltam kevesebbet szívni, de egyenlőre még nem arattam nagy sikert. Aliana még nem tudta, de tegnap este eldöntöttem, hogy tovább lépek. Eldöntöttem, hogy élni fogok. Hogy legyőzöm önmagamat. Már csak egy kis segítséget kellett kérnem.

Két és fél hónap alatt egy ember külsőleg és belsőleg is át tud alakulni. Nem teljesen, hiszen régi önmagunkból egy kicsi mindig megmarad. Egy akaratlan mozdulat, egy automatikus mosoly, egy mimika ami különböző helyzetekben mindig ott ül az arcunkon, anélkül, hogy tudnánk róla... Vannak olyan dolgok amik mindig megmaradnak, amit lehetetlen kitörölni belőlünk. De lehet, hogy igazából nem is akarjuk kitörölni. Lehet, hogy tudat alatt kapaszkodunk ezekbe a dolgokba mert nem akarunk változni. Teljesen nem. A változás ijesztő. A körülöttünk lévő változások is néha rémesnek tűnnek, de ami bennünk zajlik az egyszerűen fájdalmas. Fájdalmasan valóságos. A külsőségeket vissza lehet csinálni, nehéz munkával, hosszú idő alatt... De mi lesz a belsővel? Hogyan lehetne vissza csinálni azt, ami teljesen átrendezte a gondolkodásmódunkat? Ami megváltozott, de soha nem akartuk megváltoztatni?

Rosalie

Tűnődve forgattam az ujjaim között egyik szőke hajtincsemet. Alice megjósolta, hogy táborozni megyünk az emberekkel. Az egész olyan rémesen abszurdnak és elképzelhetetlennek tűnt, hogy nem is mertem rá gondolni. Esme kifejezetten örült, hogy elmegyünk de Jasper aggódott. Nagyon régen nem voltunk emberek közelében az iskolán kívül, ezt mindannyian tudtuk és féltünk is tőle. Kinéztem az ablakon. A hó egész éjjel esett. A fehér hópihék lassan ellepték a földet és fehérré változtattak mindent.

Halvány mosollyal néztem végig hófehér bőrömön. Akaratlanul is arra gondoltam, hogy a hó egy kicsit hasonlít rám és a családomra. Csak a hó el tud olvadni, mi pedig nem. Örökké fehérek és hidegek maradunk. Az utóbbi pár évben gyakran gondolkoztam azon, hogy mikor fogadtam el magam teljesen. Először észre sem vettem. Aztán már nem vágyódtam megszállottan egy kisbaba után, nem akartam többé ember lenni. Abban mindig is biztos voltam, ha valaki eljönne hozzám és felajánlaná, hogy valahogy emberré tesz, akkor elfogadnám az ajánlatát. De már valahogy nem vártam ilyen csodára. Rájöttem, hogy hiába vagyok vámpír és hiába ember, én Rosalie vagyok. Az elérhetetlen szépség. Milyen kár, hogy már nem érzem ezt teljesen...

Alice

Furcsa érzés a bevésődés. Úgy érzed nincs választásod, de nem is akarod, hogy legyen. Nem akarsz arra gondolni, hogy eddig mást szerettél ahogy arra se, hogy mást is szerethetnél a jövőben. Csak az számít, hogy Ő ott van neked, hogy csak érted él, senki másért. 

- Mi a baj? -kérdezte miközben pillantása az enyémet kereste. Még mindig furcsa volt, hogy a megszokott arany tekintet helyett egy barna pásztáz engem szerelmesen.

- A bevésődésen gondolkodtam -ismertem be kertelés nélkül. Mikor tekintete elkomolyodott azt kívántam bár ne szóltam volna egy szót se. Imádtam mikor mosolygott, olyankor úgy éreztem minta napfény simogatta volna végig az egész belsőmet. -És arra, hogy csak te érdekelsz. Azt hiszem van egy kis bűntudatom is miatta. Jasper miatt -remegett meg a hangom akaratlanul. Forró keze végigsiklott az arcomon. Felsóhajtottam. 

- Ha akarod én beszélhetek vele. Meg tudom győzni -suttogta bele a nyakamba. Beszívtam bőrének illatát ami leginkább az erdőre emlékeztetett.

- Jacob... Ez... Ez olyan jó érzés. Meleg -sóhajtottam.

- Te is meleg vagy. Az én szívemet felforrósítod anélkül, hogy hozzám érnél. Mikor megérintelek, az egész bőröm bizsereg -lehelte. 

- Jasper meg fogja érteni -mondtam. Azt hiszem inkább magamat akartam meggyőzni. -Szeret engem.

- Én is szeretlek -mondta. Hangja végtelenül komoly volt, szemében végtelen szerelem csillogott. Közel hajoltam hozzá.

- Bár ilyen egyszerű lenne -súgtam bele a szájába és megcsókoltam.

Bella

Mikor kiszálltam az iskola parkolójában Aliana azonnal odasietett hozzám.
- Hallottad? -kérdezte. Szemében izgatott fény csillogott. Régen, mikor még minden más volt, én néztem így rá.
- Mit? -vontam fel a szemöldökömet. Sok idő óta először, tényleg kíváncsi voltam. Elég régen volt, hogy utoljára ennyire izgatott volt. Mostanában elég sokat aggódott értem pedig nem volt rá szükségem. Egyedül az kellett, hogy egyedül lehessek.
- A harmadik és a negyedik évfolyamosoknak lehetőségük van kirándulni menni a karácsonyi szünetben. Két hétre. December tizennégytől, december huszonnyolcig.
- Karácsony alatt? - kérdeztem tágra nyílt szemekkel. Nem rémlett, hogy valaha is lett volna olyan kirándulás, ami ilyen "fontos" családi ünnepély alatt zajlott.
- Úgy tűnik. De legalább nem lesznek sokan. Én biztos jövök, ahogy te is... És...
- Honnan veszed, hogy jövök? -kérdeztem gúnyosan mosolyogva. Nem tudom miért tört belőlem elő ez a kérdés, hiszen tudtam, hogy tudja, hogy megyek. És én is tudtam, hogy ő csak azért jön mert én megyek. Mégis megkérdeztem.
- Mert nem akarod egyedül tölteni az első karácsonyodat mióta az történt. Mert túl akarod tenni magad rajta. Mert ki akarsz kerülni abból az időből amibe úgy érzed belefagytál -mondta halkan, szeretetteljesen. Elakadt a lélegzetem, mire elmosolyodott. -Ismerlek. Gyere, a titkárságon lehet feliratkozni -mondta. Karon ragadott és elkezdett rángatni a külön kis épület felé, a titkárságra.

Az apró szobában éppenséggel nem voltak sokan, viszont túl zsúfoltnak tűnt. Nem kellett egy szót sem mondanom, Aliana azonnal félrehúzódott az ajtó mellé. A hidegben toporogva vártuk, hogy a többiek végre kijöjjenek a helyiségből. Először egy fiú nyitotta ki az ajtót, szorosan mögötte egy lány lépett ki az ajtón. Mikor megláttam, hogy kezük egymásba csusszan a szemem tágra nyílt.
- Simon és Livia randiznak? -fordultam Aliana felé.
- Igen. Már lassan három hete együtt járnak. Elég komolynak tűnik, de Simonnál sose lehet tudni -forgatta meg a szemét. Ali három éve nyáron szakított Simonnal. Három hónapig találkozgattak. Bár barátságban váltak el, barátnőm sose tudta teljesen megbocsájtani neki, hogy mellette mással is randizott közben.
- Aha. Én azt tippelném, hogy a tavaszi szünetre már nem lesznek együtt -mondtam flegmán.
- De jó érzés! -sóhajtott fel, mire én kérdően néztem rá. -Azt hittem elvesztettelek. Most pedig itt állsz velem, a titkárság előtt, miközben semmit mondó dolgokról beszélgetünk. Tudom, hogy ebéd közben el fogod mondani mi bánt. Pont úgy, mint régen -suttogta halkan. Szeme megtelt könnyekkel és én pontosan tudtam, hogy arra gondol, hogy már soha nem lesz teljesen olyan mint régen.
- Nem tudtam, hogy ez ennyit jelent neked -mondtam el az igazat. Az utóbbi hetekben eszembe sem jutott, hogy esetleg hiányozhatok Aliananak. Ő volt az egyetlen akivel beszélgettem, de így vissza tekintve, tényleg rémesen keveset szóltam hozzá.
- Te olyan vagy nekem mint egy testvér. Öt éves korunk óta barátnők vagyunk. Persze, hogy fontos nekem -forgatja meg a szemét. Mielőtt válaszolhattam volna az ajtó felé intett a fejével. -Menjünk be, mindjárt csengetnek.

A szobában kellemesen meleg volt. Az asztal mögött ülő nő kedvesen ránk mosolygott és intett a székek felé, hogy üljünk le addig, amíg a többiekkel foglalkozik. Nem tudtam a nevét. Hiába jártam negyedik éve a Forksi középiskolába, fogalmam sem volt, hogy hívják. Körbenéztem. Az asztalnál azt hiszem egy Helena nevű lány állt, aki egy évvel fiatalabb volt nálam. Mögötte ott volt mint az öt Cullen gyerek. Mindegyikükkel évfolyamtársak voltunk, bár Emmett, Jasper és Rosalie akár még egyetemistáknak is kinézhettek volna. Mikor Helena távozott, és ők kerültek sorra, Edward halk hangon magyarázni kezdett valamit a nőnek. Ő szaporán lélegzett és sűrűn pislogva próbált odafigyelni a mondanivalóra. Megforgattam a szemem. Bár Edward tényleg fantasztikusan nézett ki, ez a reakció szánalmas volt a szememben. Nem is igazán értettem, hogy miért.

Jacob Black

Mielőtt átalakultam volna farkassá próbáltam kiverni Alice Cullen arcát a fejemből. Bevésődésem arca még az álmaimban is ott volt velem. Azt hiszem nem is akartam másra gondolni. Az apró vámpírnő már hozzám tartozott és nekem eszemben sem volt elengedni őt. Azt hiszem Alice kicsit olyan volt mint Emma. Külsőleg. Emmával két évig jártam együtt míg végül ő csúnyán szakított velem és a szemem láttára lelépett egy senkivel... Sokáig fájt az elvesztése, de nem azért mert fülig szerelmes voltam belé. Egyszerűen úgy éreztem, hogy elárult. 

Úgy tűnt sikerült kiűznöm a fejemből a pöttöm vámpírt. A falka társaim miatt próbáltam elrejteni őt az agyam egy olyan zugába, ahova ők nem látnak be. Lassan akartam beadagolni nekik azt, hogy egy vámpírba vésődtem bele. Minden reményem tovaszállt, mikor abban a pillanatban, hogy farkas lettem, meghallottam testvéreim felháborodott hördüléseit. Mégis meglátták Őt.

Három - Lepel

Sziasztok! Bocsi, hogy eddig nem hoztam a fejezetet, ez se lett valami hosszú, sajnos csak 2,5 oldal, de szünetben többet fogok hozni :) Puszi

Alice

 Magam elé bámulva sétáltam az erdő mélye felé. Nem tudtam hová, nem tudtam miért. Friss levegőre volt szükségem, úgy éreztem ha egy perccel is tovább Jasper közelében maradok, menten megfulladok. Nem akartam ezt érezni. Szeretni akartam őt mindennél jobban, addig csókolni őt amíg meg nem halunk a levegő hiánytól. Örökkön örökké. De nem ment. Nem ment, bármennyire is próbáltam. A hideg borzongás amit minden egyes alkalommal éreztem mikor a szemébe néztem már nem boldogított. Úgy éreztem a közelsége megfolyt, kiszorítja a maradék életet is jéghideg testemből. A szerelem a legigazságtalanabb érzés. Akkor jön mikor nem várod és olyan hamar megy el, hogy először észre sem veszed. Aztán lassan rájössz, hogy annak, akit addig a Nagy Ő-nek gondoltál az érintése már nem forró, nem elektromos, az érintés ismét csak érintés lesz. Úgy érzed, hogy a szíved szakad meg az életed eddigi szerelméért, de többé már nem tudsz mit tenni. A varázs megszűnik. A szívemet kőnek éreztem a mellkasomban, ahogy mentem előre mintha a lábaimra ólom súly nehezedett volna.

És akkor megláttam Őt. Csodálatos barna szeme minden gondolatot kitörölt a fejemből. Hirtelen olyan érzésem volt, mintha egy bomba robbant volna fel a szívemben, mintha az egész testemet ragyogó napfény járta volna át. Már hirtelen nem számított az, hogy a kőkemény márványtestem soha többé nem változik. Nem érdekeltek az emberek, nem érdekelt Jasper, nem érdekelt a családom. A szemünk találkozásának első pillanatában összeláncoltak minket egy szétszakíthatatlan kötelékkel, bár fölöslegesen, mivel egyikünk se akart szabadulni többé. Láttam a szemén, éreztem a lelkemben. Én az övé voltam, ő pedig az enyém, anélkül, hogy akár a hangját meghallottam volna. Akkor még az se aggasztott, hogy nem láttam, hogy találkozunk...

Rosalie

Az ágyon könyökölve néztem Emmettet. Haja az arcába hullott, gödröcskés arcán most nem játszott a jellegzetes rosszcsontos vigyor. Vágyakozva nézett végig meztelen felső testemen. Lassan másztam oda hozzá. Úgy éreztem lassabban mint akartam, de gyorsabban mint kellett volna. Mikor odaértem hozzá, a lehető legfinomabban húztam végig mutatóujjamat a mellkasán. Játszadozva rajzoltam körök tucatját a teste minden egyes pontjára majd a kezem a nyakára vándorolt. Közel hajoltam, de még nem csókoltam meg. Végigtapogattam az orrát, a fülét, az arcát. Érezni akartam őt, azt akartam, hogy a lelke és a lelkem összekapcsolódjon. Óvatosan végigsimítottam az ajkain, majd lehajoltam hozzá. Először a szája bal sarkára, aztán a szája jobb sarkára adtam egy apró csókot. Éppen lecsapott volna az ajkaimra, mikor én pimasz mosollyal arrébb hajoltam. Most a homlokára adtam egy puszit, aztán a nyakát hintettem be apró csókokkal. Fájdalmas nyögés szakadt ki belőle és én élveztem. Nem akartam elmondani, hogy én is azt éreztem amit ő, még játszani akartam. Mert jó érzés volt. Mert ehhez volt kedvem.

Huszonöt perc és harminckét másodperc múlva még mindig ugyan ott tartottunk. Emmett testén egyre többször futottak végig apró remegések de én még tartottam magam. Minden egyes nyögés ami szerelmem ajkait elhagyta olyan volt számomra mint a zene. Szerelmemen feküdve hajoltam ismét szájához de most meg is csókoltam. Soha többé nem akartam tőle elszakadni...

Edward

E/3

A vámpír lágyan forgatta a könyvecskét jéghideg ujjai között. Egyáltalán nem sejtette, hogy egy lánynak, alig néhány kilométerre tőle, a szíve szakad meg a legtöbb ember számára semmit jelentő lapokért. Edwardot elbűvölte Bellának az optimizmusa, a derűlátása, ami az utóbbi hetekben kezdett teljes egészében elszivárogni. A fiú mellkasában a kőszív a lány bánatának minden jelére összefacsarodott, a boldogság halvány jelei viszont szinte dobogásra késztették a régóta némán hallgató szervet.

Edward csukott szemmel feküdt a hatalmas franciaágyán. Meg volt róla győződve, hogy felesleges volt megvenni, mégsem volt ereje szembeszállni pöttöm húgával. Alice minden vitából győztesként került ki, ez talán annak is betudható volt, hogy a lány mindig tudta, mit kell mondani ahhoz, hogy elérje amit akar. Edward húsz-harminc évvel ezelőttig el sem tudta volna képzelni, hogy hetük közül pont Alice-t, a kis energiabomba Alice-t fogja ilyen szörnyen érinteni a halhatatlanság. Mégis megtörtént.

„Azt reméltem, hogy fájni fog. Akartam, hogy fájjon. De nem éreztem semmit. Létezik az, hogy a belső fájdalom annyira erős, hogy a külső szinte simogatásnak tűnik? Úgy látszik igen.„ -szólalt meg benne egy remegő hangocska. Az elmúlt órákban folyamatosan ezen járt az esze, megállíthatatlanul. Ez az öt mondat olyan mélyen beleásta magát a lelkébe, olyan erősen véste bele minden egyes szótagot a fájdalom ami átjárta a lapokat, hogy még a kőkemény márványteste is beleremegett.

Aliana

E/3 

A lány halkan sóhajtozva próbált gondolkodni. Nem tudta kitalálni mit is csinálhatna Bellával. Féltette barátnőjét, annyira amennyire még soha senkit. Bellának kivételesen törékeny lelke volt, az élet legkisebb szörnyűségétől is képes lett volna összeomlani. A szülei, és a szerelme elvesztése pedig annyira megváltoztatta, annyira kifordította önmagából, hogy az nézni is rossz volt. De mit tehetett volna? A titka nem csak az ő titka volt. Hiába tagadta meg a legkisebb együttműködést is a „családjával”, hiába haragudott rájuk annyira... A titok az titok.

Ajkába harapva próbált tiszta fejjel átlátni a helyzetet. Hova kéne őt vinnie? Az világos volt, hogy abban a házban, abban a szobában, abban a környezetben nem élhet többé. Olyan hely kell, ahol minden szoba tele van vizslató szemek sokaságával, amik csak akkor hagynak neki nyugtot, mikor éppen alszik. Aliana pontosan tudta, hol van az a hely, ahol mindez megvan. Ez az ötlet annyira hihetetlennek és lehetetlennek tűnt, hogy a lány beleborzongott. Annyi idő után ismét képes lenne találkozni a családjával Bella miatt? Mikor a minap a szívének talán legkedvesebb „bátyja” majdnem megtudta, hogy hol van, akkor szörnyen érezte magát. Beszélni vele, kiönteni a lelkét, ugyanakkor szívesen meg is rugdosta volna. Hiszen az igazi bátyja, akit annyira, annyira szeretett részben az ő hibájából halt meg.

A lány egész testében remegett mikor a feje előre bukott. Ő is pontosan tudta, hogy a férfinak, akit előbb olyan gyűlölettel emlegetett magában, édes-kevés köze volt az egészhez. Nem úgy mint neki...

Bella

Magam elé meredve próbáltam továbbra is bent tartani a kitörni készülő zokogást. Egy teljesen üres füzetre függesztettem a tekintetemet, de a kezemben az egyik kedvenc golyóstollam elviselhetetlenül idegenen állt. Írni akartam, de nem volt hova. A naplóm hiánya olyan elviselhetetlenül kínozta a lelkemet, hogy a legtöbb ember elképzelni se tudta volna. Valószínű legtöbben kiröhögtek volna a szeretett tárgyam iránti beteges vonzalmam miatt. A zongorámon kívül, talán ez az egyetlen tárgy, ami nélkül képtelen vagyok élni. És mégis elveszett. Eltűnt, egyetlen egy oldalt, egy porszemet nem hagyva maga után. A lelkemben a bánat összetekeredett a jól ismert ürességgel. A fájdalom jéghideg leple ismételten beterített egy szürke hálóval. A levegő a tüdőmben rekedt egy egész rövid, fájdalmas pillanatra, aztán a hirtelen jött érzés leterített a lábamról. Azt vettem észre, hogy keservesen zokogva markolászom a szőnyegemet. Persze nem csak a napló miatt voltam ilyen. A napok összegyülemlett feszültsége és minden más érzés ami bennem kavargott egyszerre tört elő belőlem. Ha a könyvecske nem tűnik el, valószínű egy-két nap múlva történik meg ugyanez.

4 nap múlva

Úgy tűnik az életem mostantól ebből fog állni. Egy vágás, egy tabletta, egy cigi, sírás. Egy vágás, egy tabletta, egy cigi, sírás. Az alvás, tisztálkodás, ivás és az evés robotszerű végzése annyira természetes, hogy megakadályoz abban, hogy pontosan tisztában legyek azzal, hogy mikor is végzem el. De ha éhen esetleg szomjan halnék azt előbb utóbb csak észrevenném, nem? Valószínű... Lassan már fogalmam se volt róla, hogy mióta tagadtam meg magamtól a zongorázást, a barátokkal való társalgást, a tanulást, a friss levegőt. Aliana egyáltalán hívott valamikor? Hiányzom neki? Emlékszik még rám?

Kettő - Tükröm, tükröm

Sziasztok! A fejezet sokkal hosszabb lett mint az előző, 4,5 oldal Libre Office-ban. Van benne egy boldog folt, Bella múltjából de aztán ismét vissza térünk a való világba és szemmel követhetjük Bella szenvedését. Közlöm veletek, hogy egyenlőre nem számíthattok sok boldogságra, ez egy ilyen történet. De talán később... Talán... Vagy mégsem?

 

„Fájdalom költözött a szívébe, miközben érezte, mennyire szereti. Mély levegőt vett, és hagyta, hogy az édes elkeseredés betöltse a lelkét.” 

 

Edward

Biológia órára menet próbáltam nem a gondolatokra figyelni. Nem voltam kíváncsi Bella Swan szüleire, a barátjára akik kevesebb mint két héttel ezelőtt haltak meg. Mindenki erre gondolt. De tényleg mindenki. Igazából senki nem tudta, hogyan haltak meg tulajdonképpen de voltak már találgatások. Ijesztő, morbid találgatások. Olyanok, amik még egy vámpírnak se jutott volna eszébe. Ilyen betörő, olyan alkoholista autóvezető. Néhány tökkelütött kitalálta, hogy biztos kibelezték őket a saját lakásukba. Ez enyhén tíz éves szint. Vagy tévedek?

Azt hiszem kicsit aggódva vártam a Biológia órát. Bella mellett ülök, és eddig még nem nagyon beszélgettünk egymással. Nem ismerem, ő se ismer. De mégis... Valamit illik ilyet mondani. Vagy nem? "Hé, sajnálom, hogy meghaltak a szeretteid. Milyen napod volt?" Ezt biztos nem így kéne. De akkor mégis mit mondhatnák neki? Mi az ami nem bántó, de mégis együtt érző?

Mosolyogj rá, és nézz a szemébe! Egyetlen szót mondj: Sajnálom. Nézd meg mit reagál rá -hallottam meg Alice hangját a fejembe. Mint mostanában mindig, egy árnyalatnyi fájdalom csendült a hangjában. Úgy éreztem, megszakad érte a szívem. 

Mikor beértem a terembe Bella már a helyén ült. Lassan mentem oda hozzá, és óvatosan, mintha egy bomba lenne ami bármelyik pillanatban felrobbanhat. Nem volt erősségem az emberekkel való kommunikáció az utóbbi időben, de most úgy éreztem meg kell vigasztalnom Bellát. Át akartam ölelni. Nem értettem, hogy miért.

Bella

Ethan fantasztikus szemeire gondoltam, melyek sötétek voltak, kávébarnák, szinte feketék és mindig úgy csillogtak mikor rám nézett, mintha apró lámpások égtek volna bennük. Elképzeltem, hogy leheletfinoman megérintem a lebarnult nyakát, majd az ujjaimat belefűzöm sötétszőke hajába. És mindez egy valamiért volt jó. Hogy ne felejtsem el őt. Mert alig telt el néhány nap, az emlékeim máris kezdtek elfolyni. Nehezemre esett emlékezni a bőre árnyalatára, a haja pontos színére. 

Edward Cullen közeledett az asztalunkhoz. A fájdalmam, a szeretettel keveredő gyűlölet fájdalma felemésztett, de mikor a szemébe néztem már nem tudott érdekelni... Nem emlékeztem, hogy addig valaha is a szemébe néztem-e. Sőt. Eddig soha nem néztem meg igazán. Eddig szinte csak köszöntük a másiknak, és soha nem néztünk egymásra. De most a szemünk találkozott, és tekintetünk egybe olvadt. Egy rövid pillanatra mindenről megfeledkeztem, de aztán a valóság könyörtelenül fejbe vágott. Ethan. Anya. Apa. Ethan. Anya. Apa. Ethan. Anya. Apa. Ismételgettem folyamatosan. Nem felejthetem el őket. Ők meghaltak, pedig nekem kellett volna. Én rángattam el őket aznap otthonról. Az én hibám. Én öltem meg őket. Nem lehetek boldog. Egy percig se lehetek boldog többé. Nem felejthetem el, hogy én vagyok a gyilkosuk. A lelkem kapuját könyörtelenül Edward arcába csaptam. Nem engedhetem be. Nem engedhetek be többé senkit. Soha többé.

Jacob Black
Farkas alakban róttam a köröket a határ mentén. Dühöm kezdett elviselhetetlen lenni nem csak nekem hanem a farkas társaimnak is. Folyton ez volt. A düh lassan felemésztette a testem belülről, a gondolataimat is megváltoztatta. Miért szerelmes mindenki körülöttem? Samnak két barátnője is lehetne. Leah is, Emily is. Mondjuk Leaht nem valószínű, hogy sokáig el tudná viselni...
Mintha te sokkal elviselhetőbb lennél mint én! -morgott rám Leah. Erre inkább csak egy szemforgatással válaszoltam. Próbáltam a körülöttem elterülő erdőre koncentrálni. Nem sok sikerrel.

Miért nem lehet nekem is egy lány az életemben? Miért nem lehet nekem is egy bevésődésem? Minden sokkal egyszerűbb lenne...
Azért az nem annyira jó dolog Jacob -hallottam meg Sam hangját. Egy bevésődés elvesztése elviselhetetlen fájdalmat jelent. Inkább keress magadnak barátnőt. Majd egyszer a bevésődés is megtalál -mondta, abban reménykedve, hogy "fantasztikus" ötletet adott nekem.
De legalább egy bevésődés soha nem hagy el önszántából -gondoltam keserűen, miközben Emma arca kúszott be a gondolataimban, mire acsarogva próbáltam kiűzni onnan több-kevesebb sikerrel.
Ugyan Jake! Tényleg meg fogod találni a szerelmet. Erre akár meg is esküszöm. -kacarászta Ő. Ő, akit utoljára két évvel ezelőtt láttam a vérszívók területén, azóta viszont egy árva szót nem hallottam róla. Mire válaszolhattam volna kivonta magát a társalgásból és mielőtt megtudhattam volna, hogy hol van ismét emberré változott. Akkor még azt hittem, hogy ismét hosszú ideig nem fogom látni...

Bella

Edward leplezés nélkül bámult engem miközben én a füzetembe rajzoltam különböző dolgokat. Szemeket, szájakat, arc nélküli embereket. Árnyékokat. Mindent, ami csak az eszembe jutott. A lelkem fájdalmának ragadós csápjai körbeölelték a testem és egyre mélyebbre próbálták rántani a lényemet. Többé már nem tudtam, és nem is akartam küzdeni ellenük. Körmömet mélyen a tenyerembe vájtam és néztem ahogy kibuggyan az első vércsepp. Ezután hallottam meg az Edward felől jövő apró morgást.

Edward
Amikor megéreztem Bella vérének a szagát olyan érzés fogott el mintha ezer apró tűvel szurkálták volna belülről a nyelőcsövemet. Abban a másodpercben bármit megtettem volna azért, hogy lenyalhassam azt az egyetlen egy vércseppet, aztán beleharaphassak a nyakába és addig szívhassam a számomra éltető nedűt amíg abba nem hagyja a sikoltozást és teste el nem ernyed jéghideg márvány kezeim között. A szörnyeteg meg akarta kínozni Bellát. De ez nem volt igaz. Én akartam megkínozni Bellát. De talán ha csak eltörném a nyakát... Akkor mindenki jól járna. Ő sem szenvedne, én sem szenvednék. -gondoltam gonoszul. Mindez alig egy tizedmásodperc alatt játszódott le a fejemben. Bella, mikor meghallotta a torkomból előtörő apró morgást egész testével felém fordult. A gyönyörű szemek mögött ülő fájdalom, amit nem a sebes keze okozott, hanem a szülei elvesztése annyira magába szippantott, hogy már nem éreztem az illatát.

Mikor megszólalt a csengő Bella azonnal felpattant. Mire észbe kaptam már a terembe se volt, én meg szégyenkezve és megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt. A tekintetem a Bella térfelén hagyott könyvre tévedt. Rájöttem, hogy ebbe firkálgatott egész órán. Nem tudtam mit kéne vele csinálnom. Rohanjak utána? Már biztos elment. Hagyjam itt? Akkor más viszi el, és lehet, hogy olyan aki nem csak ártatlanul belelapozgatna. Mielőtt meggondoltam volna magam, gyorsan a táskámba ejtettem és már a kocsim felé igyekeztem.

Cullen villában

Elgondolkodva forgattam a kezemben a könyvecskét. Tényleg jogom van ebbe beleolvasni? -tűnődtem. Nem. Nem lenne szabad. Ez az ő tulajdona. Vissza kéne raknom a táskámba, és holnap oda kéne neki adnom. -gondoltam, bár fölöslegesen. Már eldöntöttem, hogy elolvasom. Lassan nyitottam ki, mintha attól féltem volna, hogy valami szörny ugrik elő belőle. Az első oldal majdnem teljesen üres volt. Ennyi állt rajta:

Tükröm, tükröm

Emberi számítás szerint
megvalósulnak álmaink.
Az enyém benned, tiéd másban,
és ami mégsem, az is számtan.
Hát ne tékozold el magad,
ha a tükörben nem te vagy.

Halvány mosollyal lapoztam egyet, még egyet aztán még egyet. Sokáig csak kottákat, rajzokat találtam mindenütt. Bella fantasztikusan rajzolt. A kották kidolgozottak voltak, precízek. Egy idő után azon kaptam magam, hogy az egyiknek a dallamát dúdolom. Aztán elérkeztem az írásokhoz.


2009. január 20.
A napok olyan furcsák mostanában. Megismerkedtem egy fiúval. A neve Ethan. Úgy érzem, hogy már évek óta ismerem. Kimondja amit gondolok. Mintha össze lennénk kötve. Azt hiszem tetszik. Még soha nem tetszett nekem senki, szóval igazából nem is tudom, hogy mit kéne éreznem. Kicsit zavarba vagyok a közelében és azt hiszem kedvelem. Mit jelent ez tulajdon képen? 


2009. február 16.

Soha nem gondoltam, hogy valaha is járni fogok valakivel. Ethan fantasztikus ember, érzékeny és csodálatos. Hasonló ízlésünk van, ugyan azokat a zenéket szeretjük. És még van valami. Szeret olvasni! Hát nem fantasztikus? Hány fiú szerethet olvasni? Nem hiszem, hogy valami sok. Úgy érzem tetszem neki. De vajon ő is tetszik nekem?

2009. május 30.

Tudom, hogy régen nem írtam, de elég sok dolgom volt mostanában. Ethannal egyre többet vagyunk együtt, a kezdetlegi barátság kezd átmenni valami másba. Valami erősebbe. De tényleg ezt akarom? Tizenhat évesen kész vagyok a szerelemre? Úgy, hogy még csak nem is csókolóztam? A szerelem kötődik egyáltalán valamiféle korhoz? Nem vagyok biztos benne. 

Aggódom Aliana miatt. Olyan szomorúnak tűnik mostanság. Tudom, hogy meghalt a bátyja de annak már hét éve. Biztos vagyok benne, hogy valamilyen szinten mindig gyászolni fogja a testvérét de meddig? Vagy nem is az a baja? Mi lehet vele?

2009. június 27.

Úgy tűnik Ali kezd ismét a  régi lenni. Még mindig nem árulja el pontosan mi bántja. Valami családi problémáról szokott magyarázni, de mindig eltereli a szót, mielőtt jobban belefolynánk. Bennem nem bízik, vagy talán nem mondhatja el? Lehet, hogy nem csak az ő titka? 

Ethannal nem olyan régen megvolt az első csókunk. Édes volt, gyengéd, szenvedélyes. Ethan nagyon aranyos volt. Egész este zavart volt, és mielőtt megcsókolt, megkérdezte, hogy biztos akarom-e. Ezért szeretem őt annyira. 

2009. július 31.

Létezik olyan, hogy fél éven keresztül egyfolytában félrevezettem magam az érzéseimmel kapcsolatban Ethan irányában? Szeretem őt. De... Nem annyira mint ő engem. Azt hiszem, NEM ÚGY ahogy ő engem. Van ilyen? Vagy eddig szerelmes voltam belé, de meguntam őt? Képes lennék megunni őt? 

2009. augusztus 10.

Úgy döntöttem nem szólok neki. Ő szeret engem, én szeretem őt. Mi kell még? Amúgy se lenne senkim, ha elszakadnánk egymástól, és... Miért ne próbáljam meg én is annyira szeretni mint ő engem? Mi értelme lenne csalódást okozni neki? 

Anyu szerint összetartozunk. Én vagyok az ő egyik fele, ő az én másik felem. Eddig azt hittem igaza van, de most már nem tudom. Remélem.

2009. október 18.

Az iskola javában tart. Imádom a gimit. Nem sok tizenhét éves szereti, ugye? Na igen. Szeptember 13.-án betöltöttem a tizenhetet. Még mindig ott tartok, hogy próbálok beleszerelmesedni Ethanba. Eddig még nem sikerült. És mi lesz ha ezután se fog? Kibírnék vele akár egy életet, úgy, hogy még csak nem is szeretem igazán? 

2009. december 27.

A karácsony gyorsan eltelt. Már a szilveszterre készülődünk. A barátaim és én nagy bulit szervezünk. Ali és én vagyunk a főszervezők és Ethan is rengeteget segít. Természetesen. Úgy tűnik Ethan oldalán nem olyan rossz az "élet" mint 1,5 hónappal ezelőtt gondoltam. Talán mégis összetartozunk. 

Töprengve csuktam össze a könyvet. Szóval nem is szerette annyira Ethant mint eredetileg gondolta, de mégis szerette. Elfogadta, hogy akár vele éli le az életét és erre a srác meghalt. A szüleivel együtt. De miért érdekel ez engem ennyire? Miért érzem át ennyire Bella érzéseit? Mert az én szüleim is meghaltak? Sóhajtva kezdtem el ismét olvasni.

2010. február 26.

Kezdek boldog lenni Ethan mellett. Rájöttem, hogy tizenhét évesen, egy év járás után nem érdemes még a jövőn gondolkodni. Még bármi történhet. 

Úgy tűnik Alival minden rendbe van, de én még mindig féltem. Kezd normálisan viselkedni de megváltozott.  Talán már soha nem lesz olyan mint régen.

2010. június 12.

Sikerült. Azt hiszem, amin már majdnem egy éve dolgozok bekövetkezett. Úgy érzem kezdek beleszeretni Ethanba, az ő szerelme irántam meg egyre csak nő. Nem tudom, hogy szerethet egy olyan lányt mint én, de örülök neki. Nélküle, az ő ragyogó mosolyai nélkül senki nem lennék. Ő adja nekem az energiát mindenhez. A lélegzéshez, a járáshoz. A beszédhez. Ha nem is vagyok még bele igazán szerelmes, most már legalább azt érzem, hogy képtelen lennék elveszteni. 

A mi kapcsolatunk egész más mint amilyennek mindenki gondolja. Nálunk nincs sok szenvedély, nincs sok romantika. Mi egyszerűen egésszé tesszük a másikat. Egyszer se feküdtünk le egymással, egyszer se volt több köztünk mint egy szenvedélyes csók. Talán anyukámnak mégis igaza van. Összetartozunk.

2010. szeptember 23.

Betöltöttem a tizennyolcat. Érdekes érzés, azt hiszem. Nagykorú lettem. Holnap elmegyünk megünnepelni Ethannal és a szüleimmel, bár nem igazán értem miért van erre szükség. Azt hiszem valami tengerpartra megyünk. Iszonyat hideg lesz a víz, ha itt a közelbe akarnak elrángatni valahova, de attól még ugyan úgy be fogok menni. Hibernálom magam... Jó persze, ez elég furán hangzik, de hát istenem! Majd a tengerpart előtt még megkérem aput, hogy rakjon ki a plázánál. Szeretnék venni egy CD-t. Persze a netről is le lehetne tölteni, de az nem lenne ugyan az. Ó! Úgy várom már a holnapot. 

Dermedten bámultam magam elé. Egy CD. Ez mentette meg Bella Swan életét. Egy vásárlás, amit kevesebb mint tizenöt perc alatt végbe lehet vinni. Még, hogy az emberi élet nem mulandó.

2010. szeptember 27. 

Ki hitte volna, hogy egy ember élete fél óra alatt ennyire tönkre mehet? Abban a pillanatban, hogy megtudtam... Hogy megtudtam, hogy meghaltak, meghalt a lelkem. Meghaltam belül. Semmi nem fájt még annyira. Amikor eltörtem a sípcsontom tíz évesen? Az semmi volt. Azt hittem ott helyben meghalok, de az semmi sem volt. Mintha egy rozsdás szöget döftek volna a szívembe. Aztán a gyomromba. A torkomba. Mintha megetettek volna tűkkel. Mintha ezer éles tőrt forgattak volna a belsőmben. Mintha víz alá nyomtak volna egy örökkévalóságig, és szétrepedt volna a tüdőm. De a testem nem halt meg. Nem, pedig semminek nem örültem volna jobban abban a percben. Ugyanúgy lélegeztem, ugyanúgy láttam. Mindent csinálhatok amit a szeretteim már nem tehetnek meg. És én ezért elviselhetetlen bűntudatot van. 

Mert az én hibám volt. Az enyém és nem másé. Ha le tudtam volna őket beszélni arról a hülye tengerpartól akkor semmi nem lett volna. Akkor még ma is élnének. Ethan valószínű itt ülne mellettem, és simogatná a hajam és... és én hozzábújnék. Annyira szerettem őt. Miért nem vettem észre, hogy a szenvedély nem jelent egyet a szerelemmel? A szerelem annyit jelent, mint két ember kitesz egy egészet. És ez megvolt. De én nem ismertem be magamnak. Miért? Miért csak most jövök rá? Annyira fáj. Annyira fáj...

Tegnap vettem be először nyugtatót. Ma ejtettem a karomon az első vágást. Azt reméltem, hogy fájni fog. Akartam, hogy fájjon. De nem éreztem semmit. Létezik az, hogy a belső fájdalom annyira erős, hogy a külső szinte simogatásnak tűnik? Úgy látszik igen. De nem fogom abbahagyni. Azt hiszem, csak innen tudom, hogy még élek. Hogy még nem szűntem meg létezni. És talán, ha fájni fog mikor megvágom magam... Talán tudni fogom, hogy tovább léptem.

Elborzadva bámultam magam elé. "Azt reméltem, hogy fájni fog. Akartam, hogy fájjon. De nem éreztem semmit. Létezik az, hogy a belső fájdalom annyira erős, hogy a külső szinte simogatásnak tűnik? Úgy látszik igen." Akaratlanul is az átváltozás fájdalmára gondoltam. Az pontosan ilyen volt. Csak az a harapástól jön létre. De ez... Ez egészen más volt. Vagdosta magát. Nyugtatót szedett. És semmi nem segített rajta. Talán az átváltozás fájdalma és az ő fájdalma között nincs is annyi különbség mint elsőre gondoltam...

Bella

Reszkető kézzel kotorásztam a táskámban a naplómat keresve. Biztos voltam benne, hogy nincs ott. Tudtam, de nem akartam elhinni. Az a könyvecske volt a mindenem. De eltűnt. 

Elővettem a zsebemből egy doboz cigarettát. Nem is igazán tudtam, hogy mikor vettem, szinte gépiesen mentem be a boltba hazafelé az iskolából. Nagyra tártam az ablakot, hogy ne legyen füst szaga a szobámnak, és meggyújtottam az első szálat. Mélyet szívtam belőle. Szörnyű volt.

Egy - Fájdalommal küzdve

Sziasztok! Itt az első fejezet. Csak 2 oldalas, de ezt inkább ilyen átvezető fejezetnek láttam. Megismerkedhettek Bella és Alice érzéseivel és a végére beraktam egy kis Rosalie szemszöget is. Kérlek írjatok kommentet! Előre is köszi.

Senkit nem tudsz annyira gyűlölni mint akit egykor szerettél...

Bella

A kezem remegett ezért a borotva penge el-el csúszott a az alkarom porcelán fehér bőrfelületén. Az előző vágásaimból amiket alig öt perccel ezelőtt ejtettem magamon még szivárgott a vér. Keményen az ajkamba haraptam és megpróbáltam megfékezni a végtagjaim rezdüléseit, sikertelenül. A pengén megcsillant a fürdőszoba lámpájának hideg fénye. Körülöttem szétszórva véres törölközők hevertek olyan élettelenül mint amilyennek én éreztem magam. A pengét óvatosan az egyik törölközőre helyeztem, mintha valami szent tárgy lenne és odaléptem a tükörhöz. Belenéztem az ismerős idegen szemébe és az ajkaim alig észrevehetően megremegtek. A végtelen üresség mögött lévő ősi szomorúság megrémített. Talán azért mert a szívemben fájdalom kezdett elviselhetetlen lenni, talán azért mert a két apró friss seb egyre jobban égett, talán azért mert még semmit nem ettem aznap de a világ homályosodni kezdett körülöttem. Mielőtt a fejem nekicsapódott volna a hideg kőnek teljesen olyan érzésem volt mintha a tulajdon szemeim szippantották volna be a lelkem egy darabját...

Mikor felébredtem, a fejemben repkedő gondolatok kuszák voltak, érthetetlenek. Nem tudtam hol vagyok, nem tudtam milyen nap van, egy pillanatig azt sem tudtam ki is vagyok én. Amikor lassan kinyitottam a szemem a lámpa erős fénye elvakított. Pislogtam kettőt és az emlékek egy másodperc alatt visszarendeződtek a helyükre. Az ablakon kinézve megállapítottam, hogy a nap még nem kelt fel teljesen, bár a szél már javában csapkodta az öreg fák vékonyabb ágait. Iskolába kéne mennem. Ha magamért nem, legalább a barátaimért. Ha vannak még barátaim. -gondoltam. Furcsa mód nem tört le a gondolat, hogy elveszíthetem a barátaimat. A szívemben uralkodó gyász minden más érzelmet, minden más gondolatot elnyomott bennem. Akkor először gondoltam arra, hogy talán a legtöbb gondolatot nem az agyunkkal, hanem a szívünkkel értelmezzük... 

Alice 

Borús idő, borús napok. De milyen más időjárás lehetne jó nekünk, vámpíroknak? Semmilyen. Itt vagyunk mi, halhatatlanul, egy számunkra színtelen világban. A napjaink másból sem állnak mint vadászatok végeérhetetlen sorozatából és a titkunk őrizgetéséből. Megvan mindenünk ami kell. Fantasztikus test, megtéveszthetetlen érzékszervek, mesébe illő képességek. De mire jó mindez ha egyiket sincs kivel megosztani a családon kívül? Mire jó ez az egész, ha soha nem mehetünk bujkálás nélkül napfény közelébe? Az öröklét nagyon unalmas, ha mindig ugyan azt a hat arcot látod csak magad körül. Ha szinte csak hat "emberrel" beszélsz örök életedben. Főleg akkor, ha mindig tudod mi lesz ennek a hat embernek a következő lépése. 

Van ami már nekem is sok. Amit már én se tudok elviselni. A családom szürke világába kell egy színfolt. Egy szivárvány. És ezt a szivárványt Isabella Swan fogja megtestesíteni. Önszántából. 

Bella

Az iskola épülete még sose tűnt ennyire ellenségesnek számomra. A szemerkélő eső vékony függönyén keresztül néztem azt a helyet ahova alig pár nappal ezelőtt imádtam bejárni. Anyukám hangtalanul suhanó fekete Ferrari-f430ában ültem, úgy vártam a csöngőt. Igazából tudtam, hogy az autó már inkább az enyém mint az anyukámé de nem akartam arra gondolni. Nem akartam senkivel találkozni. Otthon akartam ülni, és magam elé bámulni. Még több vágást akartam ejteni magamon. Gyorsan szedtem a levegőt, az ujjaim belevájtak a gyönyörűen fényezett bőrhuzatba. Csak akkor láttam meg mennyire remeg a kezem mikor a kesztyűtartó felé nyúltam. Bármiféle bűntudat nélkül vettem ki belőle egy doboz nyugtatót. Most már annyira remegett a kezem a fájdalom hullámaitól, hogy alig bírtam letekerni a tetejét. Kettőt vettem ki belőle és gondolkodás nélkül a számba raktam a tablettákat, majd víz nélkül, küszködve nyeltem le őket. Mennyire egyszerű lenne, ha így halnék meg. Megfulladva a nyugtatótól...

A harmadik órám és két friss vágás után, -amiket a lánymosdóban ejtettem a combomon- meg persze egy újabb adag nyugtató lenyelését követően a testnevelés terem felé tartottam. Nem öltöztem át. Nem volt hozzá erőm. A nyugtató megtette a hatását. Úgy éreztem az agyamra fehér köd telepedik, a gondolataim lassúak voltak és egy kicsit zavarosak. Clapp edző nem szólt egy szót se amikor rám nézett, pedig máskor biztosan szóvá tette volna a tornaruhám hiányát. Komor arccal az egyik pad felé biccentett. Mikor elmentem mellette gyengéden megveregette a hátamat. Akkor még nem értettem miért. Leültem, és még azelőtt elnyomott az álom, hogy az edző belefújt volna a sípjába. 

Ébredéskor egy tompa gondolat keringett bennem. Egy olyan gondolat, ami a szüleim halála óta ott folyt a véremben, ott volt a tudatomban, de nem akartam elhinni. Egy gondolat, egy érzelem kezdett gyökeret ereszteni a szívembe és ez megijesztett. Olyan érzelem, ami eddig annyira valószínűtlennek, annyira hihetetlennek tartottam, hogy gondolni se gondoltam rá egész eddigi életemben. A gyűlölet.

Az ebédlőben egy ember kivételével senki nem nézett rám közvetlenül. Mintha én lettem volna Medúza, és mindenkit kővé szándékoztam volna változtatni. Ez az ember Aliana volt. Ő volt a legjobb barátnőm mióta az eszemet tudtam. Soha nem hasonlítottunk egymásra igazán. Ő mindig egy kicsit szomorú volt, én mindig tele voltam élettel, energiával, bár egyikünk se beszélt valami sokat. Ali apró termetű volt, sötétbarna göndör hajjal, ami leért egészen a háta közepéig. A bőre csak egy árnyalatnyival volt sötétebb mint az enyém, ragyogó, szénfekete szemeiből most könnyek csorogtak ahogy felém rohant. 

- Úgy aggódtam! A telefon... nem vetted fel a... a telefont... -zokogta. -Hülyeséget... azt hittem... hülyeséget... -fulladozva beszélt, szinte érthetetlenül. 

- Nem Ali. Még nem. Anélkül, hogy szólok nem -susogtam a fülébe megnyugtatóan. Megnyugtatóan beszéltem, bár nem éreztem magam nyugodtnak. Próbáltam arra koncentrálni, hogy mennyire jó érzés valakit a karjaimban tartani. Többé-kevésbé sikerült.

- Még nem? -suttogta a fülembe.

- Nem tudom édesem -sziszegtem bele a fülébe. -Olyan fura érzésem van. Mintha már nem is tartoznék a testembe, mintha már semmi nem tartana itt. És tudod mi a legrémesebb? A gyűlölet lassan megtölti a testem, bekúszik a vénáimba, elönti az agyamat. Elkezdtem gyűlölni azokat akik mindennél fontosabbak voltak eddig. Ez megrémít. Nekem kellett volna meghalnom nem nekik. Én soha nem tartoztam igazán ide. Soha. 

- Ne hülyéskedj Bells! Ezt te se gondolod komolyan -mondta bizalmaskodó hangnemben. Egész testében remegett.

- Nem gondolom Aliana! Érzem. Érzem minden érzékszervemmel. Látom magam körül a gyászt, a fájdalmat. Azt hiszem még az illatát is érzem. Nem tudom mit tegyek. Lehet valakit egyszerre szeretni és gyűlölni?

- Én nem tudom. Én mindig is úgy gondoltam, hogy a szeretetet egy hajszál választja el a gyűlölettől. A szeretet ellentéte a közöny, nem a gyűlölet. Érted? Ha gyűlölöd őket az még mindig jobb, mintha nem éreznél semmit. Ez azt jelenti fontosak neked. Senkit nem tudsz annyira meggyűlölni mint akit egykor szerettél! Ezt sose felejtsd Isabella. Soha. Én is ezt éreztem mikor a bátyám meghalt. Gyűlöltem őt, mert elment. Gyűlöltem mert nem vitt magával. De a gyász nem tart örökké. Próbálj arra emlékezni miért szeretted őket -mondta. Észre sem vettem, hogy már egy asztalnál ülünk. Magam elé meredve próbáltam emlékeztetni magam a szeretetre. Több-kevesebb sikerrel. 

- Hozok valamit enni -motyogta, és mielőtt tiltakozhattam volna már el is ment. Egyedül maradtam a gondolataimmal.

Rosalie 

Isabella Swant nem lehetett nem megbámulni. Ember létére fantasztikusan nézett ki, bár az arca természetellenesen sápadt és beesett volt. Szeme alatt sötét félholdak rajzolódtak. Mégis szép volt. Karcsú test, hosszúkás ujjak, szív alakú arc, hatalmas szemek. De nem ezért kezdtem el tanulmányozni. Minden szavát hallottam amit barátnőjével váltott, és olyan érzéseket váltott ki belőlem amit hosszú ideje a családomon kívül senki. Sajnálatot. Segíteni akarást. Együttérzést. Bámulatos volt, hogy mit ért el nálam néhány olyan mondattal amiket még csak nem is nekem címzett. A szavai átjárták a bensőmet. Az egyetlen amire gondolni tudtam, az az volt, hogy én is éreztem már ezt.

Prológus

A szív halála

Bárhova fordulok,

ég és föld üres: ők nincsenek ott,
s ezt meg kell szokni. Lelkek, szellemek?
Apály sodorja őket. Nincsenek.

Szabó Lőrinc

Bella

Az eső úgy csorog végig az ablakomon, mint az elmúlt héten a könnyeim az arcomon. Folyamatosan, szinte megállíthatatlanul. Ahogy bámulok ki a fejemből, hallom az esőcseppek halk koppanásait a tetőn. Szinte észre sem veszem, és összerakok egy dallamot. Az ujjaim úgy kezdik ütni a ritmust az asztalon, hogy szinte észre sem veszem. Szinte érzem, ahogy a kezem a zongorán száguldva leüti a billentyűket. Szinte hallom, ahogyan a szomorú, lágy dal betölti a szobát. Akaratlanul is az ajtómra nézek. Hihetetlen késztetést érzek, hogy lemenjek a nappaliba és játszani kezdjek. De inkább ráülök a kezemre, és próbálok nem gondolni senkire. Nem sikerül. Ethanra gondolok. A szüleimre. A szívem halálára. Abban a pillanatban, hogy megtudtam... Hogy megtudtam, hogy meghaltak, meghalt a lelkem. Meghaltam belül. Semmi nem fájt még annyira. Amikor eltörtem a sípcsontom tíz évesen? Az semmi volt. Azt hittem ott helyben meghalok, de az semmi sem volt. Mintha egy rozsdás szöget döftek volna a szívembe. Aztán a gyomromba. A torkomba. Mintha megetettek volna tűkkel. Mintha ezer éles tőrt forgattak volna a belsőmben. Mintha víz alá nyomtak volna egy örökkévalóságig, és szétrepedt volna a tüdőm.

De a testem nem halt meg. Nem, pedig semminek nem örültem volna jobban abban a percben. Ugyanúgy lélegeztem, ugyanúgy láttam. Mindent csinálhatok amit a szeretteim már nem tehetnek meg. És én ezért elviselhetetlen bűntudatot van.

Bemutató

Elkárhozva

Az ember csakugyan egyedül marad, ha elmegy az utolsó is, aki emlékezni tudott.

Agatha Christie

Isabella Swan egy tizennyolc éves lány, annyi fájdalommal ami márhogynem elviselhetetlen. Egy autó tett tönkre mindent. Bella, a szerelme Ethan és a szülei együtt hagyták el aznap a házat. De csak Bella jött vissza. Egy fél óra, amíg a lány nem ült a kocsiban, mert vásárolt. Egy baleset... Túlélő nélkül. Egy nap lógás... Egy pohár alkohol... Egy szál cigi... Egy vágás... És már nem is csak egy. Bella a régi barátai szeme láttára esik darabokra. Az eddig mindenkivel érzelemmentesen viselkedő Cullenek, a vegetáriánus vámpírcsalád is szemmel követi Bella összeomlását... Talán csak ők képesek megtartani a megtarthatatlnat. Talán csak ők akadályozhatják meg a megakadályozhatatlant... Mert a támaszt néha az nyújtja akire nem számítottál. A látszatra dobogó szív talán nem is dobog igazán. Egy szerelem, amit a függőség gyilkol meg mielőtt az elkezdődhetne.