Prológus

A szív halála

Bárhova fordulok,

ég és föld üres: ők nincsenek ott,
s ezt meg kell szokni. Lelkek, szellemek?
Apály sodorja őket. Nincsenek.

Szabó Lőrinc

Bella

Az eső úgy csorog végig az ablakomon, mint az elmúlt héten a könnyeim az arcomon. Folyamatosan, szinte megállíthatatlanul. Ahogy bámulok ki a fejemből, hallom az esőcseppek halk koppanásait a tetőn. Szinte észre sem veszem, és összerakok egy dallamot. Az ujjaim úgy kezdik ütni a ritmust az asztalon, hogy szinte észre sem veszem. Szinte érzem, ahogy a kezem a zongorán száguldva leüti a billentyűket. Szinte hallom, ahogyan a szomorú, lágy dal betölti a szobát. Akaratlanul is az ajtómra nézek. Hihetetlen késztetést érzek, hogy lemenjek a nappaliba és játszani kezdjek. De inkább ráülök a kezemre, és próbálok nem gondolni senkire. Nem sikerül. Ethanra gondolok. A szüleimre. A szívem halálára. Abban a pillanatban, hogy megtudtam... Hogy megtudtam, hogy meghaltak, meghalt a lelkem. Meghaltam belül. Semmi nem fájt még annyira. Amikor eltörtem a sípcsontom tíz évesen? Az semmi volt. Azt hittem ott helyben meghalok, de az semmi sem volt. Mintha egy rozsdás szöget döftek volna a szívembe. Aztán a gyomromba. A torkomba. Mintha megetettek volna tűkkel. Mintha ezer éles tőrt forgattak volna a belsőmben. Mintha víz alá nyomtak volna egy örökkévalóságig, és szétrepedt volna a tüdőm.

De a testem nem halt meg. Nem, pedig semminek nem örültem volna jobban abban a percben. Ugyanúgy lélegeztem, ugyanúgy láttam. Mindent csinálhatok amit a szeretteim már nem tehetnek meg. És én ezért elviselhetetlen bűntudatot van.