Egy - Fájdalommal küzdve

Sziasztok! Itt az első fejezet. Csak 2 oldalas, de ezt inkább ilyen átvezető fejezetnek láttam. Megismerkedhettek Bella és Alice érzéseivel és a végére beraktam egy kis Rosalie szemszöget is. Kérlek írjatok kommentet! Előre is köszi.

Senkit nem tudsz annyira gyűlölni mint akit egykor szerettél...

Bella

A kezem remegett ezért a borotva penge el-el csúszott a az alkarom porcelán fehér bőrfelületén. Az előző vágásaimból amiket alig öt perccel ezelőtt ejtettem magamon még szivárgott a vér. Keményen az ajkamba haraptam és megpróbáltam megfékezni a végtagjaim rezdüléseit, sikertelenül. A pengén megcsillant a fürdőszoba lámpájának hideg fénye. Körülöttem szétszórva véres törölközők hevertek olyan élettelenül mint amilyennek én éreztem magam. A pengét óvatosan az egyik törölközőre helyeztem, mintha valami szent tárgy lenne és odaléptem a tükörhöz. Belenéztem az ismerős idegen szemébe és az ajkaim alig észrevehetően megremegtek. A végtelen üresség mögött lévő ősi szomorúság megrémített. Talán azért mert a szívemben fájdalom kezdett elviselhetetlen lenni, talán azért mert a két apró friss seb egyre jobban égett, talán azért mert még semmit nem ettem aznap de a világ homályosodni kezdett körülöttem. Mielőtt a fejem nekicsapódott volna a hideg kőnek teljesen olyan érzésem volt mintha a tulajdon szemeim szippantották volna be a lelkem egy darabját...

Mikor felébredtem, a fejemben repkedő gondolatok kuszák voltak, érthetetlenek. Nem tudtam hol vagyok, nem tudtam milyen nap van, egy pillanatig azt sem tudtam ki is vagyok én. Amikor lassan kinyitottam a szemem a lámpa erős fénye elvakított. Pislogtam kettőt és az emlékek egy másodperc alatt visszarendeződtek a helyükre. Az ablakon kinézve megállapítottam, hogy a nap még nem kelt fel teljesen, bár a szél már javában csapkodta az öreg fák vékonyabb ágait. Iskolába kéne mennem. Ha magamért nem, legalább a barátaimért. Ha vannak még barátaim. -gondoltam. Furcsa mód nem tört le a gondolat, hogy elveszíthetem a barátaimat. A szívemben uralkodó gyász minden más érzelmet, minden más gondolatot elnyomott bennem. Akkor először gondoltam arra, hogy talán a legtöbb gondolatot nem az agyunkkal, hanem a szívünkkel értelmezzük... 

Alice 

Borús idő, borús napok. De milyen más időjárás lehetne jó nekünk, vámpíroknak? Semmilyen. Itt vagyunk mi, halhatatlanul, egy számunkra színtelen világban. A napjaink másból sem állnak mint vadászatok végeérhetetlen sorozatából és a titkunk őrizgetéséből. Megvan mindenünk ami kell. Fantasztikus test, megtéveszthetetlen érzékszervek, mesébe illő képességek. De mire jó mindez ha egyiket sincs kivel megosztani a családon kívül? Mire jó ez az egész, ha soha nem mehetünk bujkálás nélkül napfény közelébe? Az öröklét nagyon unalmas, ha mindig ugyan azt a hat arcot látod csak magad körül. Ha szinte csak hat "emberrel" beszélsz örök életedben. Főleg akkor, ha mindig tudod mi lesz ennek a hat embernek a következő lépése. 

Van ami már nekem is sok. Amit már én se tudok elviselni. A családom szürke világába kell egy színfolt. Egy szivárvány. És ezt a szivárványt Isabella Swan fogja megtestesíteni. Önszántából. 

Bella

Az iskola épülete még sose tűnt ennyire ellenségesnek számomra. A szemerkélő eső vékony függönyén keresztül néztem azt a helyet ahova alig pár nappal ezelőtt imádtam bejárni. Anyukám hangtalanul suhanó fekete Ferrari-f430ában ültem, úgy vártam a csöngőt. Igazából tudtam, hogy az autó már inkább az enyém mint az anyukámé de nem akartam arra gondolni. Nem akartam senkivel találkozni. Otthon akartam ülni, és magam elé bámulni. Még több vágást akartam ejteni magamon. Gyorsan szedtem a levegőt, az ujjaim belevájtak a gyönyörűen fényezett bőrhuzatba. Csak akkor láttam meg mennyire remeg a kezem mikor a kesztyűtartó felé nyúltam. Bármiféle bűntudat nélkül vettem ki belőle egy doboz nyugtatót. Most már annyira remegett a kezem a fájdalom hullámaitól, hogy alig bírtam letekerni a tetejét. Kettőt vettem ki belőle és gondolkodás nélkül a számba raktam a tablettákat, majd víz nélkül, küszködve nyeltem le őket. Mennyire egyszerű lenne, ha így halnék meg. Megfulladva a nyugtatótól...

A harmadik órám és két friss vágás után, -amiket a lánymosdóban ejtettem a combomon- meg persze egy újabb adag nyugtató lenyelését követően a testnevelés terem felé tartottam. Nem öltöztem át. Nem volt hozzá erőm. A nyugtató megtette a hatását. Úgy éreztem az agyamra fehér köd telepedik, a gondolataim lassúak voltak és egy kicsit zavarosak. Clapp edző nem szólt egy szót se amikor rám nézett, pedig máskor biztosan szóvá tette volna a tornaruhám hiányát. Komor arccal az egyik pad felé biccentett. Mikor elmentem mellette gyengéden megveregette a hátamat. Akkor még nem értettem miért. Leültem, és még azelőtt elnyomott az álom, hogy az edző belefújt volna a sípjába. 

Ébredéskor egy tompa gondolat keringett bennem. Egy olyan gondolat, ami a szüleim halála óta ott folyt a véremben, ott volt a tudatomban, de nem akartam elhinni. Egy gondolat, egy érzelem kezdett gyökeret ereszteni a szívembe és ez megijesztett. Olyan érzelem, ami eddig annyira valószínűtlennek, annyira hihetetlennek tartottam, hogy gondolni se gondoltam rá egész eddigi életemben. A gyűlölet.

Az ebédlőben egy ember kivételével senki nem nézett rám közvetlenül. Mintha én lettem volna Medúza, és mindenkit kővé szándékoztam volna változtatni. Ez az ember Aliana volt. Ő volt a legjobb barátnőm mióta az eszemet tudtam. Soha nem hasonlítottunk egymásra igazán. Ő mindig egy kicsit szomorú volt, én mindig tele voltam élettel, energiával, bár egyikünk se beszélt valami sokat. Ali apró termetű volt, sötétbarna göndör hajjal, ami leért egészen a háta közepéig. A bőre csak egy árnyalatnyival volt sötétebb mint az enyém, ragyogó, szénfekete szemeiből most könnyek csorogtak ahogy felém rohant. 

- Úgy aggódtam! A telefon... nem vetted fel a... a telefont... -zokogta. -Hülyeséget... azt hittem... hülyeséget... -fulladozva beszélt, szinte érthetetlenül. 

- Nem Ali. Még nem. Anélkül, hogy szólok nem -susogtam a fülébe megnyugtatóan. Megnyugtatóan beszéltem, bár nem éreztem magam nyugodtnak. Próbáltam arra koncentrálni, hogy mennyire jó érzés valakit a karjaimban tartani. Többé-kevésbé sikerült.

- Még nem? -suttogta a fülembe.

- Nem tudom édesem -sziszegtem bele a fülébe. -Olyan fura érzésem van. Mintha már nem is tartoznék a testembe, mintha már semmi nem tartana itt. És tudod mi a legrémesebb? A gyűlölet lassan megtölti a testem, bekúszik a vénáimba, elönti az agyamat. Elkezdtem gyűlölni azokat akik mindennél fontosabbak voltak eddig. Ez megrémít. Nekem kellett volna meghalnom nem nekik. Én soha nem tartoztam igazán ide. Soha. 

- Ne hülyéskedj Bells! Ezt te se gondolod komolyan -mondta bizalmaskodó hangnemben. Egész testében remegett.

- Nem gondolom Aliana! Érzem. Érzem minden érzékszervemmel. Látom magam körül a gyászt, a fájdalmat. Azt hiszem még az illatát is érzem. Nem tudom mit tegyek. Lehet valakit egyszerre szeretni és gyűlölni?

- Én nem tudom. Én mindig is úgy gondoltam, hogy a szeretetet egy hajszál választja el a gyűlölettől. A szeretet ellentéte a közöny, nem a gyűlölet. Érted? Ha gyűlölöd őket az még mindig jobb, mintha nem éreznél semmit. Ez azt jelenti fontosak neked. Senkit nem tudsz annyira meggyűlölni mint akit egykor szerettél! Ezt sose felejtsd Isabella. Soha. Én is ezt éreztem mikor a bátyám meghalt. Gyűlöltem őt, mert elment. Gyűlöltem mert nem vitt magával. De a gyász nem tart örökké. Próbálj arra emlékezni miért szeretted őket -mondta. Észre sem vettem, hogy már egy asztalnál ülünk. Magam elé meredve próbáltam emlékeztetni magam a szeretetre. Több-kevesebb sikerrel. 

- Hozok valamit enni -motyogta, és mielőtt tiltakozhattam volna már el is ment. Egyedül maradtam a gondolataimmal.

Rosalie 

Isabella Swant nem lehetett nem megbámulni. Ember létére fantasztikusan nézett ki, bár az arca természetellenesen sápadt és beesett volt. Szeme alatt sötét félholdak rajzolódtak. Mégis szép volt. Karcsú test, hosszúkás ujjak, szív alakú arc, hatalmas szemek. De nem ezért kezdtem el tanulmányozni. Minden szavát hallottam amit barátnőjével váltott, és olyan érzéseket váltott ki belőlem amit hosszú ideje a családomon kívül senki. Sajnálatot. Segíteni akarást. Együttérzést. Bámulatos volt, hogy mit ért el nálam néhány olyan mondattal amiket még csak nem is nekem címzett. A szavai átjárták a bensőmet. Az egyetlen amire gondolni tudtam, az az volt, hogy én is éreztem már ezt.