Sziasztok! Bocsi, hogy eddig nem hoztam a fejezetet, ez se lett valami hosszú, sajnos csak 2,5 oldal, de szünetben többet fogok hozni :) Puszi
Alice
Magam elé bámulva sétáltam az erdő mélye felé. Nem tudtam hová, nem tudtam miért. Friss levegőre volt szükségem, úgy éreztem ha egy perccel is tovább Jasper közelében maradok, menten megfulladok. Nem akartam ezt érezni. Szeretni akartam őt mindennél jobban, addig csókolni őt amíg meg nem halunk a levegő hiánytól. Örökkön örökké. De nem ment. Nem ment, bármennyire is próbáltam. A hideg borzongás amit minden egyes alkalommal éreztem mikor a szemébe néztem már nem boldogított. Úgy éreztem a közelsége megfolyt, kiszorítja a maradék életet is jéghideg testemből. A szerelem a legigazságtalanabb érzés. Akkor jön mikor nem várod és olyan hamar megy el, hogy először észre sem veszed. Aztán lassan rájössz, hogy annak, akit addig a Nagy Ő-nek gondoltál az érintése már nem forró, nem elektromos, az érintés ismét csak érintés lesz. Úgy érzed, hogy a szíved szakad meg az életed eddigi szerelméért, de többé már nem tudsz mit tenni. A varázs megszűnik. A szívemet kőnek éreztem a mellkasomban, ahogy mentem előre mintha a lábaimra ólom súly nehezedett volna.
És akkor megláttam Őt. Csodálatos barna szeme minden gondolatot kitörölt a fejemből. Hirtelen olyan érzésem volt, mintha egy bomba robbant volna fel a szívemben, mintha az egész testemet ragyogó napfény járta volna át. Már hirtelen nem számított az, hogy a kőkemény márványtestem soha többé nem változik. Nem érdekeltek az emberek, nem érdekelt Jasper, nem érdekelt a családom. A szemünk találkozásának első pillanatában összeláncoltak minket egy szétszakíthatatlan kötelékkel, bár fölöslegesen, mivel egyikünk se akart szabadulni többé. Láttam a szemén, éreztem a lelkemben. Én az övé voltam, ő pedig az enyém, anélkül, hogy akár a hangját meghallottam volna. Akkor még az se aggasztott, hogy nem láttam, hogy találkozunk...
Rosalie
Az ágyon könyökölve néztem Emmettet. Haja az arcába hullott, gödröcskés arcán most nem játszott a jellegzetes rosszcsontos vigyor. Vágyakozva nézett végig meztelen felső testemen. Lassan másztam oda hozzá. Úgy éreztem lassabban mint akartam, de gyorsabban mint kellett volna. Mikor odaértem hozzá, a lehető legfinomabban húztam végig mutatóujjamat a mellkasán. Játszadozva rajzoltam körök tucatját a teste minden egyes pontjára majd a kezem a nyakára vándorolt. Közel hajoltam, de még nem csókoltam meg. Végigtapogattam az orrát, a fülét, az arcát. Érezni akartam őt, azt akartam, hogy a lelke és a lelkem összekapcsolódjon. Óvatosan végigsimítottam az ajkain, majd lehajoltam hozzá. Először a szája bal sarkára, aztán a szája jobb sarkára adtam egy apró csókot. Éppen lecsapott volna az ajkaimra, mikor én pimasz mosollyal arrébb hajoltam. Most a homlokára adtam egy puszit, aztán a nyakát hintettem be apró csókokkal. Fájdalmas nyögés szakadt ki belőle és én élveztem. Nem akartam elmondani, hogy én is azt éreztem amit ő, még játszani akartam. Mert jó érzés volt. Mert ehhez volt kedvem.
Huszonöt perc és harminckét másodperc múlva még mindig ugyan ott tartottunk. Emmett testén egyre többször futottak végig apró remegések de én még tartottam magam. Minden egyes nyögés ami szerelmem ajkait elhagyta olyan volt számomra mint a zene. Szerelmemen feküdve hajoltam ismét szájához de most meg is csókoltam. Soha többé nem akartam tőle elszakadni...
Edward
E/3
A vámpír lágyan forgatta a könyvecskét jéghideg ujjai között. Egyáltalán nem sejtette, hogy egy lánynak, alig néhány kilométerre tőle, a szíve szakad meg a legtöbb ember számára semmit jelentő lapokért. Edwardot elbűvölte Bellának az optimizmusa, a derűlátása, ami az utóbbi hetekben kezdett teljes egészében elszivárogni. A fiú mellkasában a kőszív a lány bánatának minden jelére összefacsarodott, a boldogság halvány jelei viszont szinte dobogásra késztették a régóta némán hallgató szervet.
Edward csukott szemmel feküdt a hatalmas franciaágyán. Meg volt róla győződve, hogy felesleges volt megvenni, mégsem volt ereje szembeszállni pöttöm húgával. Alice minden vitából győztesként került ki, ez talán annak is betudható volt, hogy a lány mindig tudta, mit kell mondani ahhoz, hogy elérje amit akar. Edward húsz-harminc évvel ezelőttig el sem tudta volna képzelni, hogy hetük közül pont Alice-t, a kis energiabomba Alice-t fogja ilyen szörnyen érinteni a halhatatlanság. Mégis megtörtént.
„Azt reméltem, hogy fájni fog. Akartam, hogy fájjon. De nem éreztem semmit. Létezik az, hogy a belső fájdalom annyira erős, hogy a külső szinte simogatásnak tűnik? Úgy látszik igen.„ -szólalt meg benne egy remegő hangocska. Az elmúlt órákban folyamatosan ezen járt az esze, megállíthatatlanul. Ez az öt mondat olyan mélyen beleásta magát a lelkébe, olyan erősen véste bele minden egyes szótagot a fájdalom ami átjárta a lapokat, hogy még a kőkemény márványteste is beleremegett.
Aliana
E/3
A lány halkan sóhajtozva próbált gondolkodni. Nem tudta kitalálni mit is csinálhatna Bellával. Féltette barátnőjét, annyira amennyire még soha senkit. Bellának kivételesen törékeny lelke volt, az élet legkisebb szörnyűségétől is képes lett volna összeomlani. A szülei, és a szerelme elvesztése pedig annyira megváltoztatta, annyira kifordította önmagából, hogy az nézni is rossz volt. De mit tehetett volna? A titka nem csak az ő titka volt. Hiába tagadta meg a legkisebb együttműködést is a „családjával”, hiába haragudott rájuk annyira... A titok az titok.
Ajkába harapva próbált tiszta fejjel átlátni a helyzetet. Hova kéne őt vinnie? Az világos volt, hogy abban a házban, abban a szobában, abban a környezetben nem élhet többé. Olyan hely kell, ahol minden szoba tele van vizslató szemek sokaságával, amik csak akkor hagynak neki nyugtot, mikor éppen alszik. Aliana pontosan tudta, hol van az a hely, ahol mindez megvan. Ez az ötlet annyira hihetetlennek és lehetetlennek tűnt, hogy a lány beleborzongott. Annyi idő után ismét képes lenne találkozni a családjával Bella miatt? Mikor a minap a szívének talán legkedvesebb „bátyja” majdnem megtudta, hogy hol van, akkor szörnyen érezte magát. Beszélni vele, kiönteni a lelkét, ugyanakkor szívesen meg is rugdosta volna. Hiszen az igazi bátyja, akit annyira, annyira szeretett részben az ő hibájából halt meg.
A lány egész testében remegett mikor a feje előre bukott. Ő is pontosan tudta, hogy a férfinak, akit előbb olyan gyűlölettel emlegetett magában, édes-kevés köze volt az egészhez. Nem úgy mint neki...
Bella
Magam elé meredve próbáltam továbbra is bent tartani a kitörni készülő zokogást. Egy teljesen üres füzetre függesztettem a tekintetemet, de a kezemben az egyik kedvenc golyóstollam elviselhetetlenül idegenen állt. Írni akartam, de nem volt hova. A naplóm hiánya olyan elviselhetetlenül kínozta a lelkemet, hogy a legtöbb ember elképzelni se tudta volna. Valószínű legtöbben kiröhögtek volna a szeretett tárgyam iránti beteges vonzalmam miatt. A zongorámon kívül, talán ez az egyetlen tárgy, ami nélkül képtelen vagyok élni. És mégis elveszett. Eltűnt, egyetlen egy oldalt, egy porszemet nem hagyva maga után. A lelkemben a bánat összetekeredett a jól ismert ürességgel. A fájdalom jéghideg leple ismételten beterített egy szürke hálóval. A levegő a tüdőmben rekedt egy egész rövid, fájdalmas pillanatra, aztán a hirtelen jött érzés leterített a lábamról. Azt vettem észre, hogy keservesen zokogva markolászom a szőnyegemet. Persze nem csak a napló miatt voltam ilyen. A napok összegyülemlett feszültsége és minden más érzés ami bennem kavargott egyszerre tört elő belőlem. Ha a könyvecske nem tűnik el, valószínű egy-két nap múlva történik meg ugyanez.
4 nap múlva
Úgy tűnik az életem mostantól ebből fog állni. Egy vágás, egy tabletta, egy cigi, sírás. Egy vágás, egy tabletta, egy cigi, sírás. Az alvás, tisztálkodás, ivás és az evés robotszerű végzése annyira természetes, hogy megakadályoz abban, hogy pontosan tisztában legyek azzal, hogy mikor is végzem el. De ha éhen esetleg szomjan halnék azt előbb utóbb csak észrevenném, nem? Valószínű... Lassan már fogalmam se volt róla, hogy mióta tagadtam meg magamtól a zongorázást, a barátokkal való társalgást, a tanulást, a friss levegőt. Aliana egyáltalán hívott valamikor? Hiányzom neki? Emlékszik még rám?
