Négy - Az időbe fagyva

Sziasztok! Tudom, hogy hoznom kellett volna már a fejezetet, de igazából 40 fok melegben, az az utolsó gondolatom, hogy a gép előtt üljek. Ha meg mégis itt ülök, akkor egyszerűen nem tudok egy helyre koncentrálni... Ez azt hiszem egy elég rövid történet lesz. Nem azt mondom, hogy a köviben be is fejezem, de 15-20 fejezetnél nem valószínű, hogy több lesz. Még nem döntöttem, hogy depi end, vagy happy end lesz, de majd meglátom... Ennek a fejezetnek kicsit boldogabb lett a hangulata, de még ne örüljetek... Még ne...

 

Hitünknek valljuk, hogy a megtorlás a lét törvénye.
Holott létünk törvénye: önmagunk legyőzése.
Mahatma Gandhi

Bella

A napok és a hetek folyamatosan haladtak el a fejem felet. Miközben én úgy éreztem, hogy szépen lassan egyre jobban beledermedek a szeptemberbe, már december eleje volt. Úgy éreztem, mintha valami viccnek szánt horror történetbe kerültem volna, ahol az emberek haladnak miközben én egyre jobban belefagyok az időbe. Ebből a fagyott állapotból egyedül Aliana tudott néha kirángatni. Azt hiszem az első pár napon, Edward Cullen többször próbált kapcsolatot teremteni velem az órákon, de én nem tudtam rá figyelni. Akartam, tényleg akartam. Bele akartam nézni a megnyugtató aranyszín szemekbe de nem ment. Egyszerűen képtelen voltam rá.

Magamban átkozódva próbáltam magamnak egy ruhát találni a romhalmazban turkálva amit a szobám padlójának nevezhettem. Mostanában nem foglalkoztam a szobámmal és ez meglátszott. Ételmaradék és koszos tányér nem volt sehol, viszont nem fáradtam avval, hogy a tiszta ruhákat összehajtogatva a szekrénybe rakjam. Felsóhajtottam mikor a kezembe került végre a keresett ujjatlan, spagettipántos póló. Kerítettem egy fekete csőnadrágot is, amit szerencsére sokkal gyorsabban megtaláltam mint a pólót. Gyorsan benyúltam a fiókba és előhúztam a szükséges fehérneműimet -ezeket higéniai okokból rendesen elpakoltam- majd amilyen gyorsan csak tudtam a fürdőszobába szaladtam.

Mikor kibújtam a hosszú ujjú pizsamámból akaratlanul is felsóhajtottam. A  vágások halványodni kezdtek, most már csak vöröses szélű hegek sorakoztak az alkaromon. Az utóbbi két-három hétben egyre jobban igyekeztem egykori önmagamra hasonlítani. Eljártam bulikba, idegenekkel beszélgettem jelentéktelen dolgokról és volt, hogy leittam magam. Idegesített a tudat, hogy azok, akiket eddig a barátaimnak tudhattam úgy néznek rám, mint aki bármelyik pillanatban felrobbanhat. Az iskolát már nem töltöttem teljes kábulatban a nyugtatóktól, csak akkor nyúltam gyógyszer után, mikor nem láttam más kiutat a fájdalmaimból. Igyekeztem odafigyelni a tanárokra, és otthon is csak egy-egy pohárka alkoholt fogyasztottam. Cigit is próbáltam kevesebbet szívni, de egyenlőre még nem arattam nagy sikert. Aliana még nem tudta, de tegnap este eldöntöttem, hogy tovább lépek. Eldöntöttem, hogy élni fogok. Hogy legyőzöm önmagamat. Már csak egy kis segítséget kellett kérnem.

Két és fél hónap alatt egy ember külsőleg és belsőleg is át tud alakulni. Nem teljesen, hiszen régi önmagunkból egy kicsi mindig megmarad. Egy akaratlan mozdulat, egy automatikus mosoly, egy mimika ami különböző helyzetekben mindig ott ül az arcunkon, anélkül, hogy tudnánk róla... Vannak olyan dolgok amik mindig megmaradnak, amit lehetetlen kitörölni belőlünk. De lehet, hogy igazából nem is akarjuk kitörölni. Lehet, hogy tudat alatt kapaszkodunk ezekbe a dolgokba mert nem akarunk változni. Teljesen nem. A változás ijesztő. A körülöttünk lévő változások is néha rémesnek tűnnek, de ami bennünk zajlik az egyszerűen fájdalmas. Fájdalmasan valóságos. A külsőségeket vissza lehet csinálni, nehéz munkával, hosszú idő alatt... De mi lesz a belsővel? Hogyan lehetne vissza csinálni azt, ami teljesen átrendezte a gondolkodásmódunkat? Ami megváltozott, de soha nem akartuk megváltoztatni?

Rosalie

Tűnődve forgattam az ujjaim között egyik szőke hajtincsemet. Alice megjósolta, hogy táborozni megyünk az emberekkel. Az egész olyan rémesen abszurdnak és elképzelhetetlennek tűnt, hogy nem is mertem rá gondolni. Esme kifejezetten örült, hogy elmegyünk de Jasper aggódott. Nagyon régen nem voltunk emberek közelében az iskolán kívül, ezt mindannyian tudtuk és féltünk is tőle. Kinéztem az ablakon. A hó egész éjjel esett. A fehér hópihék lassan ellepték a földet és fehérré változtattak mindent.

Halvány mosollyal néztem végig hófehér bőrömön. Akaratlanul is arra gondoltam, hogy a hó egy kicsit hasonlít rám és a családomra. Csak a hó el tud olvadni, mi pedig nem. Örökké fehérek és hidegek maradunk. Az utóbbi pár évben gyakran gondolkoztam azon, hogy mikor fogadtam el magam teljesen. Először észre sem vettem. Aztán már nem vágyódtam megszállottan egy kisbaba után, nem akartam többé ember lenni. Abban mindig is biztos voltam, ha valaki eljönne hozzám és felajánlaná, hogy valahogy emberré tesz, akkor elfogadnám az ajánlatát. De már valahogy nem vártam ilyen csodára. Rájöttem, hogy hiába vagyok vámpír és hiába ember, én Rosalie vagyok. Az elérhetetlen szépség. Milyen kár, hogy már nem érzem ezt teljesen...

Alice

Furcsa érzés a bevésődés. Úgy érzed nincs választásod, de nem is akarod, hogy legyen. Nem akarsz arra gondolni, hogy eddig mást szerettél ahogy arra se, hogy mást is szerethetnél a jövőben. Csak az számít, hogy Ő ott van neked, hogy csak érted él, senki másért. 

- Mi a baj? -kérdezte miközben pillantása az enyémet kereste. Még mindig furcsa volt, hogy a megszokott arany tekintet helyett egy barna pásztáz engem szerelmesen.

- A bevésődésen gondolkodtam -ismertem be kertelés nélkül. Mikor tekintete elkomolyodott azt kívántam bár ne szóltam volna egy szót se. Imádtam mikor mosolygott, olyankor úgy éreztem minta napfény simogatta volna végig az egész belsőmet. -És arra, hogy csak te érdekelsz. Azt hiszem van egy kis bűntudatom is miatta. Jasper miatt -remegett meg a hangom akaratlanul. Forró keze végigsiklott az arcomon. Felsóhajtottam. 

- Ha akarod én beszélhetek vele. Meg tudom győzni -suttogta bele a nyakamba. Beszívtam bőrének illatát ami leginkább az erdőre emlékeztetett.

- Jacob... Ez... Ez olyan jó érzés. Meleg -sóhajtottam.

- Te is meleg vagy. Az én szívemet felforrósítod anélkül, hogy hozzám érnél. Mikor megérintelek, az egész bőröm bizsereg -lehelte. 

- Jasper meg fogja érteni -mondtam. Azt hiszem inkább magamat akartam meggyőzni. -Szeret engem.

- Én is szeretlek -mondta. Hangja végtelenül komoly volt, szemében végtelen szerelem csillogott. Közel hajoltam hozzá.

- Bár ilyen egyszerű lenne -súgtam bele a szájába és megcsókoltam.

Bella

Mikor kiszálltam az iskola parkolójában Aliana azonnal odasietett hozzám.
- Hallottad? -kérdezte. Szemében izgatott fény csillogott. Régen, mikor még minden más volt, én néztem így rá.
- Mit? -vontam fel a szemöldökömet. Sok idő óta először, tényleg kíváncsi voltam. Elég régen volt, hogy utoljára ennyire izgatott volt. Mostanában elég sokat aggódott értem pedig nem volt rá szükségem. Egyedül az kellett, hogy egyedül lehessek.
- A harmadik és a negyedik évfolyamosoknak lehetőségük van kirándulni menni a karácsonyi szünetben. Két hétre. December tizennégytől, december huszonnyolcig.
- Karácsony alatt? - kérdeztem tágra nyílt szemekkel. Nem rémlett, hogy valaha is lett volna olyan kirándulás, ami ilyen "fontos" családi ünnepély alatt zajlott.
- Úgy tűnik. De legalább nem lesznek sokan. Én biztos jövök, ahogy te is... És...
- Honnan veszed, hogy jövök? -kérdeztem gúnyosan mosolyogva. Nem tudom miért tört belőlem elő ez a kérdés, hiszen tudtam, hogy tudja, hogy megyek. És én is tudtam, hogy ő csak azért jön mert én megyek. Mégis megkérdeztem.
- Mert nem akarod egyedül tölteni az első karácsonyodat mióta az történt. Mert túl akarod tenni magad rajta. Mert ki akarsz kerülni abból az időből amibe úgy érzed belefagytál -mondta halkan, szeretetteljesen. Elakadt a lélegzetem, mire elmosolyodott. -Ismerlek. Gyere, a titkárságon lehet feliratkozni -mondta. Karon ragadott és elkezdett rángatni a külön kis épület felé, a titkárságra.

Az apró szobában éppenséggel nem voltak sokan, viszont túl zsúfoltnak tűnt. Nem kellett egy szót sem mondanom, Aliana azonnal félrehúzódott az ajtó mellé. A hidegben toporogva vártuk, hogy a többiek végre kijöjjenek a helyiségből. Először egy fiú nyitotta ki az ajtót, szorosan mögötte egy lány lépett ki az ajtón. Mikor megláttam, hogy kezük egymásba csusszan a szemem tágra nyílt.
- Simon és Livia randiznak? -fordultam Aliana felé.
- Igen. Már lassan három hete együtt járnak. Elég komolynak tűnik, de Simonnál sose lehet tudni -forgatta meg a szemét. Ali három éve nyáron szakított Simonnal. Három hónapig találkozgattak. Bár barátságban váltak el, barátnőm sose tudta teljesen megbocsájtani neki, hogy mellette mással is randizott közben.
- Aha. Én azt tippelném, hogy a tavaszi szünetre már nem lesznek együtt -mondtam flegmán.
- De jó érzés! -sóhajtott fel, mire én kérdően néztem rá. -Azt hittem elvesztettelek. Most pedig itt állsz velem, a titkárság előtt, miközben semmit mondó dolgokról beszélgetünk. Tudom, hogy ebéd közben el fogod mondani mi bánt. Pont úgy, mint régen -suttogta halkan. Szeme megtelt könnyekkel és én pontosan tudtam, hogy arra gondol, hogy már soha nem lesz teljesen olyan mint régen.
- Nem tudtam, hogy ez ennyit jelent neked -mondtam el az igazat. Az utóbbi hetekben eszembe sem jutott, hogy esetleg hiányozhatok Aliananak. Ő volt az egyetlen akivel beszélgettem, de így vissza tekintve, tényleg rémesen keveset szóltam hozzá.
- Te olyan vagy nekem mint egy testvér. Öt éves korunk óta barátnők vagyunk. Persze, hogy fontos nekem -forgatja meg a szemét. Mielőtt válaszolhattam volna az ajtó felé intett a fejével. -Menjünk be, mindjárt csengetnek.

A szobában kellemesen meleg volt. Az asztal mögött ülő nő kedvesen ránk mosolygott és intett a székek felé, hogy üljünk le addig, amíg a többiekkel foglalkozik. Nem tudtam a nevét. Hiába jártam negyedik éve a Forksi középiskolába, fogalmam sem volt, hogy hívják. Körbenéztem. Az asztalnál azt hiszem egy Helena nevű lány állt, aki egy évvel fiatalabb volt nálam. Mögötte ott volt mint az öt Cullen gyerek. Mindegyikükkel évfolyamtársak voltunk, bár Emmett, Jasper és Rosalie akár még egyetemistáknak is kinézhettek volna. Mikor Helena távozott, és ők kerültek sorra, Edward halk hangon magyarázni kezdett valamit a nőnek. Ő szaporán lélegzett és sűrűn pislogva próbált odafigyelni a mondanivalóra. Megforgattam a szemem. Bár Edward tényleg fantasztikusan nézett ki, ez a reakció szánalmas volt a szememben. Nem is igazán értettem, hogy miért.

Jacob Black

Mielőtt átalakultam volna farkassá próbáltam kiverni Alice Cullen arcát a fejemből. Bevésődésem arca még az álmaimban is ott volt velem. Azt hiszem nem is akartam másra gondolni. Az apró vámpírnő már hozzám tartozott és nekem eszemben sem volt elengedni őt. Azt hiszem Alice kicsit olyan volt mint Emma. Külsőleg. Emmával két évig jártam együtt míg végül ő csúnyán szakított velem és a szemem láttára lelépett egy senkivel... Sokáig fájt az elvesztése, de nem azért mert fülig szerelmes voltam belé. Egyszerűen úgy éreztem, hogy elárult. 

Úgy tűnt sikerült kiűznöm a fejemből a pöttöm vámpírt. A falka társaim miatt próbáltam elrejteni őt az agyam egy olyan zugába, ahova ők nem látnak be. Lassan akartam beadagolni nekik azt, hogy egy vámpírba vésődtem bele. Minden reményem tovaszállt, mikor abban a pillanatban, hogy farkas lettem, meghallottam testvéreim felháborodott hördüléseit. Mégis meglátták Őt.